Legyen bennetek só

 

• Olvasmány: 2 Királyok 2,13-15.19-22
• Alapige: Máté 5,13; Márk 9,50

„Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek.”
„Jó a só, de ha a só ízét veszti, hogyan adjátok vissza az ízét? Legyen bennetek só.”

Talán mind ismerjük „A só” című népmesét. Melyben az öreg király mindhárom leányát megkérdezi, hogy mennyire szeretik őt. A két nagyobbik mond mindenféle szép hasonlatot, de a legkisebb azt feleli, hogy úgy, mint az emberek a sót. No, lesz is erre felháborodás, az apa megütközik a szerinte közönséges képen, és elkergeti a háztól a hálátlannak tartott lányt.

Később úgy alakul a mese, hogy az öregnek rá kell döbbennie, hogy legkisebb gyermeke hasonlította őt az étel és az élet egyik legelemibb összetevőjéhez, valami nélkülözhetetlenhez, végtelenül fontoshoz. És persze jön végül a megbocsátás és a kibékülés.

Magyar, angol, de kínai népmeseként is számon tartják a történetet – úgy tűnik, hogy ez valami egyetemes tapasztalat és bölcsesség. És íme, Jézus is használja ezt a képet, mikor azt mondja: Ti vagytok a Föld (e földi élet) sója.

Mindannyiunkhoz szól Jézus ebben a metaforában, és ugyanarról beszél, amikor tanítványait a világ világosságának vagy hegyen épült városnak nevezi: hogy az Ő követőinek e világban látható, tapasztalható hatása van, kell legyen!

Mit jelent tehát a só, milyen hatása van? Bibliai előfordulásai és hétköznapi tapasztalat szerint is egyrészt tartósít, tehát megment a romlástól, aztán fertőtlenít, vagyis gyógyít és végül ízesít.

Hiszen régen, mikor még nem volt hűtőszekrény, a füstölés mellett a sózás volt a tartósítás fő módja. Sóztak, hogy megóvják az élelmet, elsősorban a húsféléket a gyors romlástól, attól, hogy kárba vesszen, tönkre menjen, elvesszen.

Azután itt van ez a történet Elizeus prófétával, melyet az imént hallottunk, mikor a beteg, ihatatlan forrás a sótól tisztul, gyógyul meg. Ráadásul a mózesi törvények is előírják, hogy az Úrnak bemutatandó áldozatokat is mind meg kellett sózni, nem csak az állatokat, de az illatáldozatot is „Istened szövetségének a sójával” – ami tisztává, méltóvá tette azokat.

Azt pedig, hogy ízesít a só, hogy nélküle voltaképp ehetetlen az étel, mindannyian tudjuk. Elég belőle kevés is, de az a kis mennyiség is átjárja az ételt. És nem csak plusz ízt ad hozzá, hanem a só hozza ki minden másnak a saját ízét is. Tudjuk, hogy még az édes süteményekbe is kell egy csipetnyi, hogy finom legyen!

Mindezekre lehet gondolni, ha jól akarjuk érteni: Legyetek só ebben a világban!

Legyetek az az erő, hatás, amely a végső romlástól megőrizheti a veletek „megsózott” emberi közösségeket! Amely ellene megy, kiáll vele szemben és ellene hat a rossznak, a gonosznak.

Legyetek az az erő, hatás, amely gyógyítani tudja ezt a beteg, bűntől fertőzött embervilágot! Az az erő, hatás, mely át tudja járni, ehetővé-élhetővé tenni a földi létet, és kihozza mindennek a valóságos, teremtettségében elrejtett ízét, értékét!

A felolvasott történetben Elizeus próféta Jerikó városában tartózkodik éppen. Az egész hatalmas, ősi város beteg attól a beteg forrástól, melyből mindenki iszik. Ha beteg, romlott a forrás, amely egy egész közösség testét-lelkét táplálja, halálos romlást hoz mindenkire.

De Elizeus hozat egy tálat, csak egy marék sót, és az elég, hogy megmentsen mindenkit, hogy megtisztuljon, meggyógyuljon a forrás és a közösség! Elég egy marék só egy városnak, Jerikónak, de Akarattyának, Kenesének is egy maréknyi hívő gyülekezet – ha mi tudunk azzá a sóvá lenni!

Egy közösség életében a só nem valami esetlegesen hozzáadható kis adalék, hanem az élet múlik rajta! Isten nem csak egyéni életeket akar megmenteni, hanem azért helyez minket a közösségeinkbe, hogy általunk hasson, munkálkodjon.

Ezek a hasonlatok – só, kovász, világító mécses – arról szólnak, hogy nem kell sok, de kell, hogy az igazi legyen!

Legyen érezhető, hatással bíró „Krisztus-íz”, „keresztény-íz”, amit mi hozzáadunk a városunkhoz, a gyülekezetünkhöz, a baráti és munkaközösségünkhöz, a családunkhoz… Ha észrevehetetlen… nos, akkor semmire sem való – mondja Jézus – csak arra, hogy kidobják és eltapossák.

Mai Igénk ezért figyelmeztetés és biztatás is.

A „kidobják és eltapossák” talán keményen hangzik, de itt Jézus arról beszél, hogy ha mi nem adjuk bele, nem képviseljük, szóljuk-mondjuk, tettekkel megéljük a krisztusi értékrendet és evangéliumot ebben a világban, a közvetlen környezetünkben, akkor senki sem fogja. Ránk bízta!

Nem hallgathatunk, sunnyoghatunk a kereszténységünkkel azért, hogy nehogy bajunk legyen belőle, mert éppen talán nem illik, mert nem akarjuk, hogy megszóljanak vagy kinézzenek, mert „jaj, én nem az a típus vagyok”…

A sónak sós íze van! Elüt. Más. De megmenteni, gyógyítani, ízesíteni tudja azt, amire hat! Ha nincs „ízünk”, krisztusi, az emberek között, akkor nem vagyunk igazából az Ő sója. El és fel tudjuk vállalni?

Van itt még azonban valami nagyon fontos.

Márk evangélista úgy idézi Jézus szavait, hogy „legyen bennetek” só! Tehát úgy lehettek magatok is sóvá, ha megtölt benneteket – besóz, megment, meggyógyít, megtisztít – Krisztus sója.

Elizeus sem önmagától volt az, aki – csodatevő, gyógyító próféta – hanem Isten Szentlelkétől, ahogy róla olvashattuk: „az Illésben működő Lélek szállt rá”.

A „ti vagytok a föld sója” csak akkor lehetséges, ha beteljesül előbb, hogy „legyen bennetek só”.

Mert magunktól mi is romlandók, esendők, gyarlók, ízetlenek sőt sokszor keserűek, bűntől beteg életűek vagyunk. Sok minden rohaszthat, keseríthet minket belülről, vagy kívülről is, belemosva minket a világba.

De a mindennapi igeolvasásban, imádságos csendességeinkben, Isten közelségében kérhetjük Őt:

Sózz meg, Uram!

És segíts, hogy sózni tudjak!