Látni a láthatatlant

• Olvasmány: Zsoltárok könyve 105,23-43
• Alapige: Zsidókhoz írt levél 11,27

„Mózes pedig nem félt, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlant.”

Véget ért a nyár. Ezt jelzi nekünk a hűvösre fordult idő és ezt mutatja a naptár is: holnap szeptember elseje. Új évszámot ugyan nem fogunk írni, de sokaknak: diákoknak, tanulóknak – óvodától egyetemig – és megannyi pedagógusnak és így nagyon sok családnak is új év: új tanév kezdődik.

A nyaralósok is lassan itt hagynak bennünket, véget ér az idei szezon, pár hétig – míg visszatér talán a jó idő – még velünk lesznek, de aztán a pihenés, a Balaton után jön a munkás időszak újra. Fel kell venni a tempót, vagy talán éppen váltani, másba belekezdeni. Ugyanakkor sok minden az életünkben csak egyszerűen folytatódik, megy tovább, mindaz, amiben benne voltunk már. Akárhogyan is, mikor a holnapba nézünk egyrészt látjuk azt, ami várható, kiszámítható, megszokott, ugyanakkor mégsem tudhatjuk igazán, hogy mi vár ránk.

Kalauzunkat követve régóta olvassuk már Mózesnek és Izrael népének egyiptomi történetét, és most őt is valami hasonlóban látjuk. Erre mutat rá a Zsidókhoz írt levél 11. részében, a hit hőseinek felsorolásában is Isten Igéje és állítja őt példaképp és biztatásképpen is elénk.

Jól ismerjük Mózes történetét: hogyan született meg az egyiptomi rabszolgaságban sínylődő zsidó nép tagjaként, hogyan élte mégis túl a fáraó gyermekgyilkos rendelkezését, miként talált rá épp a fáraó leánya, és nevelte fel fiaként, s hogyan állt felnőttként mégis népe pártjára. Miért kellett elmenekülnie Egyiptomból, hogy aztán sok évtized múlva maga a lángoló, de el nem égő csipkebokorban megjelent Úr küldje őt vissza megbízatással. Hogyan éli végig a tíz csapást, amivel Isten megtöri a fáraó konokságát, és letöri Egyiptom bilincseit, és hogyan kell majd végül elindulnia el a páska hajnalán, népe élén – neki a láthatatlannak.

Ő sem látta előre, mi lesz, mit hoznak az előtte álló napok, évek, nem látta a megérkezést – csak lába előtt az Úr vezetéséből kapott utat, a puszta környező szikláit a hajnali derengésben. Nem látta – csak mikor odaért – még a Vörös tenger hullámait sem.

Mi sem látunk sokat mindabból, ami előttünk van. Inkább csak a mát, amiben vagyunk. Persze, vannak terveink és reményeink, ahogy bizony félelmeink és aggodalmaink is a jövőre nézve. Vannak elképzeléseink – de a holnap igazából „láthatatlan”.

Nem tudhatjuk előre, mi minden történik majd velünk, családunkkal, szeretteinkkel. Nem látjuk pontosan a munkahelyünk, közösségeink történéseit, a nagypolitika alakulását sem. Hogy mi lesz majd az egészségünkkel, hiszen bármikor történhet valami. Milyen kinyíló lehetőségeink, milyen ránk nehezedő feladatok, terhek lesznek, vagy éppen milyen bezáródó ajtók, milyen szomorú és fájdalmas veszteségek.

Mózesről mégis azt olvassuk, hogy nem félt, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlant. Nem azt, ami jön. Nem látta előre a nép majdani állandó zúgolódását, lázadozását, sem a negyven évnyi vándorlást a pusztában. Az ellenséges támadásokat, nehéz harcokat, a sok ínséget, megpróbáltatást. Ha mindezt előre látja, talán el sem indul!

Nem látta azt, ami jön, de látta azt, Aki velük jön! Aki ott volt akkor is, mikor ő megszületett, Aki nem engedte a Nílusba veszni, hanem megtartotta az életét. Aki később megszólította a lángok közül, és küldetést, értelmet adott az életének. Aki rettenetes csapásokkal törte meg Egyiptomot, és hatalmasan küzdött népéért. Aki megszabadította őket.

Látja, hogy jön velük Ő. Éjjel tűzoszlop vezeti, nappal felhő kíséri őket, és Mózes látja benne Istent.

Nem látjuk mi sem azt, ami jön. Minden bizonytalan – emberileg nézve. De láthatjuk mi is Őt. Azt, Aki születésünkkor a mi életünket is megtartotta, eleddig hordozta. Aki egy napon minket is megszólított, és eleven lánggá lett a szívünkben, az életünkben. Aki azóta is sokszor megszabadított, erőt adott. Aki közösségeinknek, népünknek és egyházunknak is megtartója és formálója. Aki velünk is velünk jön! Ha hitünk képes látni Őt az eddigben és a mostban, akkor láthatjuk Őt az érkező láthatatlanban is! Mózes ezért hát nem félt, és kitartott. Nem kell tehát félni, és ki lehet bizonnyal tartani. Nem félni és kitartani.

Lehet, hogy az előttünk álló idő, ahogy a pusztai út is veszélyes és nehéz. Hogy szomjazni és éhezni fogunk-e, amint Izrael – nem tudom. De fogunk szükséget szenvedni, ahogy eddig is. Hogy idegen népek harcosai ránk támadnak-e – nem tudom. De lesznek veszélyek, amik fenyegetnek majd. És tudom, hogy mindezekbe bele lehet „vakulni”. Megvakulni Istenre. Nem látni mást, mint a saját akarásainkat, terveinket, nekinyomni a saját megoldásainkat a kihívások falainak, a nehézségek barikádjainak, vagy éppen mindebbe belevakulva kétségbeesni, lebénulni, feladni…

Pedig éppen a fenyegetettségekben, a nehézségekben lehet igazán megtapasztalni az Úristen erejét és jelenlétét. Az oltalmat és a segítséget. Lehet átélni azt, hogy a semmiből ad, hogy a kősziklából megitat, hogy az égből fürjek hullanak. Hogy a mi erőnk, amivel nem tudnánk megvédeni magunkat, egyszer csak mégis elég lesz a harchoz. 

Lehet, éppen ezért adja/engedi mindezt? Hogy felfogjuk és megéljük: Nekünk is van ígéretünk! Én vagyok a Vagyok! – mondta Isten Izrael népének és mondja nekünk. Én vagyok a veled vagyok. És ez a „veled vagyok” jön velünk. Ezért lehet kitartani – mert Ő ad erőt belülről nekünk, és Ő hordoz minket mindvégig. Mert tőle kapott utunk és ígért megérkezésünk van, ahogy Mózes utódjának, a népet utána továbbvezető Józsuénak mondott Isten ígéretként: „Maga az Úr megy előtted, Ő lesz veled. Nem hagy el téged, és nem marad el tőled. Ne félj hát, és ne rettegj!” 

Még régebben találkoztam – cikkeket olvasva, interjúkat hallgatva – egy teljesítménytúrázó történetével. Ez a fiatalember a természet szeretetében nevelkedett, kiskora óta túrázott. Teljesítette a híres Kéktúrát, Magyarország egyik leggyönyörűbb, de igencsak emberpróbáló természetjáró útvonalát is. 1200 kilométert tett meg két hónap alatt! Kezdve nyugaton, a Kőszegi-hegységben, aztán végig a Balaton felvidéken, a Bakonyon, majd fel a Vértesnek, át a Pilisen, a Mátrán, a Bükkön, egészen a messze keleti Zemplénig. Lenyűgöző teljesítmény, de ami miatt igazán megrázó, és minket a mai istentiszteleten is megszólító, hogy a filmriportban látszik, hogy egy-két kísérővel, társsal, de végig önállóan – fehér bottal – megy!

Beteg szemű, látássérült ember, aki csak homályosan lát, azt is csak előre egy szűk folyosóban, s ez a látása is csak egyre romlik. De nem fél. És mindig kitart. Megy, igen persze, mert szereti a természetet, a mozgást a jó levegőn, és mert ez az ő útja. De ott van az is, amit azóta már elhunyt édesapja mondott neki: A Teremtő Istennek legcsodálatosabb temploma a természet. Ott Őt mindig megtalálhatod.

A nagy kiválasztottnak, Mózesnek a példája a régmúltból, és egy majdnem teljesen vak fiatalember példája a mából segítsen nekünk – Isten Lelke által – úgy indulni most tovább, az előttünk álló esztendőbe is, mint akik nem félünk, és kitartunk, mert látjuk mi is, hit által, a Láthatatlant!