Krisztus áldásai

• Olvasmány: 1 Thesszalonika 3,2-3.6-8.10-13
• Alapige: 1 Thesszalonika 3,10-13

„Éjjel és nappal buzgón könyörgünk azért, hogy láthassunk benneteket. De maga a mi Istenünk és Atyánk és a mi Urunk Jézus Krisztus egyengesse utunkat hozzátok, titeket pedig az Úr gyarapítson és gazdagítson a szeretetben egymás iránt és mindenki iránt, ahogyan mi is szeretünk titeket. Erősítse meg a szíveteket, és tegye feddhetetlenné a szent életben.”

A Bibliaolvasó Kalauz szerint mostanában olvassuk az 1. Thesszalonikai levelet. Az előző szakaszokban arról szerezhettünk tudomást, hogy Pál mennyire készül meglátogatni a gyülekezetet. És mivel személyesen ezt még nem tehette meg, elküldte hozzájuk Timóteust, hogy bátorítsa őket, és híreket hozzon. A mai szakaszban pedig az apostol Krisztus áldásairól ír, amikkel Övéit gazdagítja.

Pállal együtt most mi is gondoljuk végig: Milyen áldásai vannak Krisztusnak? Milyen ajándékai vannak számunkra? Mit várhatunk Tőle?

Az elsőt ezekben a szavakban találjuk: „Maga az Úr egyengesse utunkat hozzátok.” Mi is készülünk, menni szeretnénk, de Ő egyengesse utunkat.

Az út-egyengetésről legtöbbünknek talán Keresztelő János jut eszébe, aki Jézus útját készítgette. Azonban amikor ő ezt hirdeti és teszi, hogy „készítsétek az Úr útját”, itt a mi emberi aktivitásunkra kerül a hangsúly. Arra, hogy mi hogyan készüljünk, nekünk mit kell tennünk.

Fontos is a mi aktivitásunk, de előtte még fontosabb ez itt! Először az Úr „egyengesse utunkat hozzátok”, egymás felé! Először „légy csendben, és várj az Úrra” (Zsolt 37) – kérd és várd az Ő munkálkodását, áldását! Engedd, hogy Ő egyengesse az utat, Ő készítse elő, amit aztán majd neked tenned kell.

Nyilvánvaló, hogy az apostol maga is készült a látogatásra, az útra, – de mindenekelőtt az egészet az Úr kezébe teszi. Rá bízza, és Tőle kéri el.

Ez egy imádkozó, áldást kérő alapállás. Krisztus felé nyitott szív, nyitott élet. Egy nyitott kéz, amit Ő tölthet meg. Olyan alapállás, ahol nem mi állunk elöl. Nem a mi görcsölésünk és akarásunk az első.

„Maga az Úr egyengesse utunkat” – micsoda áldás van ebben! Vajon merjük-e mi is ezt kérni, merünk-e mi is így tenni? Igen, kell ehhez merészség, egyfajta bátorság. Mert ma azt látjuk, tapasztaljuk, hogy csak nyomulással lehet érvényesülni. Az éri el a célját hamarabb, aki könyököl, akar, görcsösen igyekszik, és talán néha már kezdjük elfogadni, hogy „hát, ilyen ez a világ”, és így van ez rendjén. Sőt, talán a lelki dolgokban is így lehet célt érni. Hát nem! Itt éppen azt látjuk: Nekünk nem ez az utunk!

Gondoljunk csak Máriára, akit Betániában Jézus megdicsér Mártával szemben. Ő a „jó részt” választotta, amikor Jézus lábaihoz leült, hallgatni Őt, feltöltődni, áldásaiban részesedni. – Tegyünk így mi is: Engedjük minden más előtt Istent munkálkodni, engedjük, hogy megtöltse szívünket, életünket az Ő ajándékaival! Engedjük, hogy „egyengesse utunkat”.

És mit várhatunk még Krisztustól? Az előző gondolatot folytatja így az apostol: „Az Úr gyarapítson és gazdagítson titeket a szeretetben”.

Amikor az Úr egyengeti utunkat a másik emberhez, akkor nehézségek tűnnek el, akadályok és válaszfalak omlanak le. Amikor az Úr gyarapít minket a szeretetben egymás iránt, akkor a másik emberhez való odafordulásunkról van szó. Egyfajta mellé-állásról a szükségeiben, a bajában.

És persze még ennél is többről: Itt is egy alapállásról beszél az Ige. Hiszen szeretni valakit nem egyszeri tett, amit elvégezhetünk, és készen is vagyunk vele. Sokkál inkább egy olyan alap, amire sok minden ráépül. Mint egy életforma, aminek ezerféle következménye van.

A Római levélben azt írja az apostol a szeretetről, hogy az tartozás. De miféle tartozás? Olyan tartozás, amivel Istennek tartozunk, de azt egymás felé kell törlesztenünk! (Róma 13-14)

Miközben pedig így teszünk, a hangsúly azon van: Az Úr gyarapít minket! Egy Tőle kapott ajándékról van szó, amit mi tovább oszthatunk. Az Úr áldása az, hogy gyarapodni, fejlődni tudunk a szeretetben. Hogyan is lehetséges ez? Úgy, ahogy Jézus a tanítványainak egy beszédes példával megmutatta: Ők szőlővesszők. Fejlődni, gyümölcsöt hozni csak úgy tudnak, ha Jézussal kapcsolatban maradnak, Belőle élnek!

Most nekünk mondja Jézus ezzel az Igével: Én gazdag Úr vagyok. Én gyarapíthatlak téged. Én tehetlek gyümölcstermővé. Amikor pedig gyümölcsöt teremsz, azt az én dicsőségemre teszed, de mások hasznára. Én gazdagíthatlak téged a szeretetben – Tőlem kérd, és fogadd el azt!

Végül még egyet említ az apostol Krisztus áldásaiból: „Erősítse meg szíveteket, és tegye feddhetetlenné”. Hogyan is értsük ezt?

A bibliai értelmezés szerint a szívünk nem egy izomköteg, ami vért pumpál a testünkben, hanem sokkal fontosabb, hogy az egy élet-központ. Minden a szívből indul ki: a gondolatok, tervek, érzések, indíttatás valamire. Olyan élet-központ, ami irányít, vezet minket. „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!” (Péld. 4,23) Az Úr áldása, ajándéka az, amikor valami jóra indít minket, amikor szeretni tudunk, amikor gondolataink és terveink az Övéivel egybeesnek.

Miért is olyan fontos a szív megerősítése? Mert a mi világunk és életvezetésünk egyszerűen szólva: szív-gyilkos.

Testi értelemben is, mert a stressz és a túlfeszített élettempó tönkreteszi; de lelki értelemben is, mert egy értékvesztő világban nem tudjuk, mihez igazodjunk. A kettő összefügg, és egymást erősítve vágja tönkre, gyilkolja az élet-központunkat.

Melyikünk nem érezte még azt a modern „betegséget”, azt a kétségbeesést, amikor egyszerre akartunk ezer dolgot fejben tartani, és megoldani? Mint a zsonglőr, aki egyre több labdát igyekszik a levegőben tartani… Nem lankadhat a figyelme, különben bukik a mutatvány. Ilyen, amikor csaponganak a gondolataink, és csak kapkodunk ide-oda. Mert minden a folyamatosan növekvő tennivalóinkról szól. Észre sem vesszük, hogy már nem is „élünk”, csak „működünk”. Már régen csak a külsőségekkel, az életünk kereteivel bajlódunk, és nem az Urat keressük. Egyik szép énekben Kádár Ferenc mondja így: „Ó, hova visz az út, nagy rohanásban élek, már nem is látlak Téged, ó, hova visz az út?” – Hát ezért szív-gyilkos a mi korunk, és ezért van égető szükségünk Jézus gyógyító közelségére.

Ebben a nyári nyüzsgésben is találjunk mindig valahogyan módot arra, hogy megállunk, és Isten előtt lecsendesítjük magunkat!

Mi nem tudjuk önmagunkat megáldani, – hiszen hogyan is adhatnánk magunknak azt, amiből hiányunk van? Ellenben az Úr áldásai, ajándékai előtt kinyithatjuk szívünket! Engedhetjük, hogy Ő megajándékozzon.

Ő tudja egyengetni útjainkat; Ő tud gyarapítani a szeretetben; Ő tudja erősíteni szívünket. Minden más csak ezután következhet.