Kiáltó hang

https://open.spotify.com/episode/5EKlVs0Zp2PGpfyFlSbeEJ?si=OYib_2-NRX6jzHvLaTLI7w

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]O[/fusion_dropcap]lvasmány: János evangéliuma 1,19-28
Alapige: János evangéliuma 1,22-23a

„Ezt mondták tehát: „Ki vagy? – hogy választ adhassunk megbízóinknak: mit mondasz magadról?” Erre ő így felelt: „Én kiáltó hang vagyok.”

Mindenkinek ismerős helyzet, amikor igazolnunk kell magunkat. Közúti ellenőrzésnél megállít a rendőr; át kell vennünk egy küldeményt a postán vagy a futártól. „Személyi igazolványt kérek.” Átadjuk, ő ránéz a névre, a számokra, és visszaadja: „Rendben van.” – De tényleg rendben? Egy név, születési dátum, egy lakcím elmondja, kik vagyunk valójában? Vagy ha tudja valaki a foglalkozásunkat, abból már ismerni fog minket? A félelmeinket, a vágyainkat, a hitünket?

Mai Igénk helyszínén, a Jordán partján is igazoltatás zajlik. Jeruzsálemből papok és léviták érkeznek Keresztelő Jánoshoz. Nem rendőri szigorral, de vallási tekintélyük teljes súlyával kérdezik: „Ki vagy te?” 

Ugyanez a kérdés szól most hozzánk is, gondoljuk át az Ige alapján.

Amikor a küldöttek felteszik ezt a kérdést Jánosnak, címkéket akarnak válaszként. „Illés vagy? A próféta vagy?” Skatulyába akarják tenni Jánost, mert úgy gondolkodnak, akit besoroltunk, azt már kezelni is tudjuk.

Mi is így működünk. Ha megkérdezik, kik vagyunk, szerepeket sorolunk. – Orvos vagyok. Anya vagyok. Vállalkozó vagyok. De ezek csak a szerepeink, a címkéink. Mi van a jelmez alatt? Ha egy betegség elveszi a munkát, vagy a gyerekek kirepülnek a házból, kik vagyunk akkor? Ha minden réteget lehántunk, mi marad legbelül? – Ki vagyok?

Ez a kérdés gyötörte a 20. század egyik nagy teológusát, Dietrich Bonhoeffert is. Amikor a hitleri Németországban börtönbe vetették hitéért, ott ült a cellában, megfosztva tisztségétől és szabadságától. Kívülről erősnek látták a börtönőrei, de belül vívódott. Erről a vívódásról szól a verse:

Ki vagyok? Sokszor azt mondják,
úgy lépek ki cellám küszöbén,
oldottan, s derűs erővel,
mint várúr palotája kapuján.

Ki vagyok? Sokszor azt mondják,
úgy szólok börtönöm őreivel,
szabadon, tiszta kedvvel,
mintha én parancsolhatnék nekik.

Ki vagyok? Még azt is mondják,
úgy állom a balsors napjait,
nyugodt mosollyal, büszkén,
mint az, ki győzelemhez szokott.

Az vagyok-e valóban, aminek mások mondanak?
Vagy csupán az, akinek magam ismerem?
Nyugtalan, vágytól gyötört, beteg madár kalitban,
légszomjjal küzdő, mintha torkom fojtogatnák,
színt, virágokat, madárdalt éhező,
jó szóra, emberközelre szomjas,
önkénytől, sárbatiprástól haraggal remegő,
nagy történések várásától zaklatott,
végtelen messze tűnt barátaimért ájultan szorongó,
imára, gondolatra, tettre béna,
erőtlen és végbúcsúra kész?

Ki vagyok? Ez, vagy amaz?
Ma ez, s holnap más?
Vagy mindkettő együtt? Képmutató az emberek előtt,
s önmagam szemében megvetendő, szánalmas nyavalygó?
Vagy az, mi megmaradt még bennem, miként egy vert sereg,
fut rendezetlenül a már kivívott diadal elől?

Ki vagyok? Magányom kérdése gúnyolódik velem.
Legyek akárki, Te ismersz, a Tied vagyok, Istenem!

Bonhoeffer felismerte, hogy erre a kérdésre: „ki vagyok?”, nem egy név a helyes válasz, nem is egy tulajdonság vagy egy szerep, hanem egy viszony. Egy kapcsolat. Az a kapocs, ami Istenhez köt bennünket. „Te ismersz, a Tiéd vagyok.”

Ez a mi legfőbb identitásunk, az Istenhez való odatartozásunk.

Keresztelő János a kérdezőinek különös választ adott a kérdésükre: „Kiáltó hang vagyok.”

Hang vagyok. Gondoljunk bele, micsoda alázat van ebben! Hiszen a hang önmagában láthatatlan és megfoghatatlan. A hangnak egyetlen célja van: hogy elvigye a szót, az üzenetet a hallgató fülébe. Ha a mondat elhangzott, a hang elillan, megszűnik. Vége. De ha jól végezte a dolgát, akkor a szó, az Ige, az Üzenet megmarad a hallgató szívben.

János pontosan tudta a helyét. Ő csak Hang. Egy hordozó-eszköz. Viszont Jézus az Ige, a Logosz, akiről itt, az evangélium elején olvassuk, hogy az Ige testté lett, közénk született, el kellett jönnie, meg kellett érkeznie a világba. 

Keresztelő Jánosnak nem az a dolga, hogy önmagát ünnepeltesse, hanem hogy célba juttassa Krisztust, majd háttérbe lépjen. Ahogy később mondja: „Neki növekednie kell, nekem pedig alábbszállnom.”

Adventben ez a mi feladatunk is: Hangnak lenni. Nem mi vagyunk a megváltók. Nem mi oldjuk meg a világ nagy gondjait. A világot Jézus már megváltotta. De mi vagyunk a hang, amely Jézusra mutat.

És hogyan lehetünk ilyen „kiáltó hang”?

A Luther Márton életéről készült film egyik visszatérő jelenete az, amikor a szerzetes Luther arccal lefelé, a földön fekve karjait széttárja oldalra, és keresztet formál a testével.

Életének legdrámaibb pillanatában is így tett. A wormsi birodalmi gyűlés előtti éjszakán, amikor tudta, hogy az élete függ a saját szavain, hogy visszavonja-e másnap a tanait, vagy sem. Egész éjjel a szobája padlóján fetrengve gyötrődik, imádkozik. Majd szép lassan a görcsös embertest kioldódik, és ismét keresztet formál magából: A Tiéd vagyok. – Így talált erőt a másnapi hitvalláshoz.

Valami ilyesmi lehet ma is a „kiáltó hang”. Amikor már nemcsak a szánkkal mondjuk, és beszélünk Krisztusról, hanem az egész életünkkel. Amikor a döntéseinkkel, a szeretetünkkel, a bocsánatunkkal, a türelmes szavainkkal rajzolunk keresztet a világba. Amikor átlátszóvá válunk, és így átragyoghat rajtunk Krisztus.

Az életünk eseményei, a világ, amiben élünk, gyakran igazoltat minket. Megkérdezi: Kik vagyunk?

Segítsen minket Isten, hogy a mi válaszunk is az legyen, amit megtalált János a pusztában, Bonhoeffer a börtönben, és Luther a padlón: „Legyek akárki, Te ismersz, a Tied vagyok, Istenem.”