Ki a legnagyobb?

• Olvasmány: Márk evangéliuma 9,30-37
• Alapige: 1 János 4,7-12

„Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg Istent, mert Isten szeretet. Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.”

Az evangéliumi történetben Jézust és a tanítványokat látjuk, amint úton vannak Kapernaum felé, keresztülvágva Galilea földjén. Mennek a napsütötte, poros úton, Jézus talán kicsit előrébb, vezetve őket, vagy elgondolkodva hátramarad. Mindenesetre a tanítványok egymás közt vannak, és mint megtudjuk, beszélgetnek, sőt vitatkoznak.

Talán azt hiszik, nem hallják őket. Jézus azonban minden emberi szót hall, azt is mind látja, ami a szívükben van. Így hallja ma a mi négyszemközti beszélgetéseinket, csoportos vitáinkat, szívünk gondolatait is – még ha Ővele mi nem is gondolunk…  S így lehetséges, hogy az igén keresztül ma a tanítványok beszélgetésébe mi is belehallgathatunk.

Miről vitatkoznak? Arról, hogy közülük ki a nagyobb, a fontosabb! Ez bizony általános emberi törekvés: a dicsőség, a hatalom utáni vágy. Bizony bennünk is ott van – még ha tagadnánk is – rendkívül erősen a kisebbségi érzés, a vágy, hogy fontosak legyünk a többi ember szemében.

Hogy érezzük az értékünket, hogy figyeljenek ránk, legalább egy kis emberi körben. Sokszor próbáljuk ezt elérni, néha erővel, néha pedig éppen gyengeséggel a figyelem középpontjába kerülni.

A tanítványokat ismerve elképzelhetjük, hogy vitájuk során hogyan érvelnek: Péter, János és Jakab sokszor él át Jézussal olyasmit, amiből a többiek kimaradnak. Ők voltak ott vele nem sokkal előbb a megdicsőülés hegyén is. De Péter felemlegetheti, hogy ő a korelnök, a vezérszemélyiség, a többiek szószólója. Mondhatja Jakab is, hogy viszont ő volt időben az első, aki Jézus elhívott. De tudják a többiek is, hogy János az igazi bizalmasa a Mesternek, a szeretett tanítvány.

Hogy pontosan miket mondtak, nem tudjuk. De jól ismerjük a saját érveinket, amiket hangoztatunk gyülekezetben, családi körben, saját községünkben, ahol élünk, – vagy amit csak magunknak mondogatunk-bizonygatunk: miért vagyon én fontos, értékes. Látjuk a tanítványokat igyekezni Kapernaum felé, és útközben igyekezni saját nagyságuk felé.

Azon az úton, amin Jézus is megy, csakhogy ő a kereszthalála felé tart, éppenséggel saját kicsinysége felé igyekezik. A kicsinység, a kiszolgáltatottság, erőtlenség felé. Erről próbál beszélni nekik, de nem értik. Nagy akarsz lenni? Fontos? Hatalmas? Jézus válasza erre a kapernaumi otthonban elmondott „kisgyermek-kép”. A titok, amiről ez a kép beszél: a szeretetközösség. A rejtély kulcsa pedig: a befogadás. „Aki egy ilyen kisgyermeket befogad, az engem fogad be”.

Anyáknapján egészen közel jön hozzánk ez a kép a maga mélységében, hiszen az anya-gyermek kapcsolatban a befogadás talán a legerősebb motívum. Az önfeladó, önalárendelő szolgálat, áldozathozatal, puszta szeretetből a „kicsiért”, a szeretettért. Ez az életnek minden síkján átélt valóság: biológiailag, mikor a testében hordoz és táplál egy másik életet, vagy fizikailag, amikor gondozza, fáradozik érte, virraszt mellette, vagy szellemileg, mikor tanítgatja, az ő szintjén beszélget vele, és lelkileg is, hiszen mélységesen elfogadó, feltétlen szeretet-kapcsolat ez.

Ahogy a költő is szépen megfogalmazza versében, mikor egy kisfiú édesapjával beszélgetve azt kérdezi, ki a legerősebb ember. Vajon az, aki makacs, mint a szikla, vagy bátor, mint a harcos hős, vagy hatalmaskodó, mint a zsarnok? Az apa minderre nemet mond, és így adatik válasz:

Édesapám! Akkor nincs is erős ember?
Kedves kicsi fiam! Egy bús, őszi reggel,
kicsiny gyermek voltál, sápadt, apró gyenge,
az édesanyádat temettük el csendben.
Szép, sápadt arcával, fekete szemével
betegágyad mellett lelte minden éjjel.
Kétes hajnalórán lázas álmod leste,
fáradt volt szegénynek gyönge, kicsi teste.
Téged sötét árnyak hallgatózva vártak,
ám ő elébe állt a rideg halálnak.
Virrasztva, ápolva, ringatva becézett,
s halovány arcodra visszatért az élet.
Őszi napsugárnál már te ránevettél,
betegséget, könnyet, fájdalmat feledtél.
S őszes sötét felhő könnyét, hogy kisírta,
szegény édesanyád leroskadt a sírba.
Nem volt erős szikla, nem is termett harcra.
Hervadó virág volt szelíd, sápadt arca.
Magahúnyó napfény, kettétörött nádszál,
s mégsem volt nagyobb hős az édesanyádnál.
Tudod már fiam, hogy az erős ki lehet?
Tudom, édesapám: aki nagyon szeret.

De nemcsak az édesanyák kizárólagos lehetősége ez a mindennél hatalmasabb és önmagát odaadó szeretet. Ott lehet minden szülő-gyermek kapcsolatban, vagy nagyszülő és unoka között, de minden nagy és kicsi közt, megélhető minden ember és ember közötti kapcsolatban.

Aki így tud viszonyulni embertársához, az igazából Jézus Krisztus előtt nyitja meg a szívét, Őt fogadja be, aki a legkisebbé lett, mert ő „Isten lévén megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig” (Fil 2)

És Jézus minket is erre tanít: légy első, ha olyan nagyon akarsz, de ne fölfelé, mások fölé kerekedve, hanem lefelé, másokat felemelve! Légy csak naggyá, fontossá a többi ember között, de ne úgy, hogy mindenki körülötted forogjon, hanem úgy, hogy másoknak segítségére lehess!

Mert ez a keresztyén lelkület: Aki nem szeret, én azt is szeretem. Aki üldöz, azért imádkozom, aki gonosz hozzám, én ahhoz is jó akarok lenni!

Azt mondja Jézus: ha így viszonyulsz az emberekhez, akkor te vagy a nagyobb. Annál, aki nagyot tud ütni, erősebb az, aki jobban tud szeretni. Az uralkodásnál nagyobb erő a szolgálat, az erőszaknál a jóság. A megtorlásnál a megbocsátás, a haragos kiabálásnál a halk és szelíd szó.

Hogyan lehetséges ez? Csak akkor lehetséges igazán, ha átéltük: befogadottak vagyunk! Ha már találkoztunk az idézett versben is megfogalmazott végtelen, felénk áradó, minket befogadó, önfeláldozó szeretettel: Isten szeretetével Jézus Krisztusban.

Találkoztunk vele, és mi is elfogadtuk, befogadtuk Őt. Mai ünnepünkön az ige a befogadás gondolatát üzeni nekünk: hogy minket Isten befogadott, és Jézus arra vár, hogy befogadjuk Őt, azért, hogy tudjon minket olyan erőssé és hatalmassá tenni, hogy befogadhassuk egymást!