Keresztyén felelősség

• Olvasmány: Máté evangéliuma 24,44-51
• Alapige: Máté evangéliuma 24,44

„[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]E[/fusion_dropcap]zért legyetek ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok!”

Ez a példázat olyasmiről szól, amit sokszor nem kellően veszünk komolyan, és ez a: felelősség. A hívő keresztyén ember reménységének, de felelősségének is a végső gyökere az, hogy ő várja vissza a dicsőséges Krisztust, aki mint a világ ítélő bírája jön vissza, és akinek a kérdéseire felelnünk kell majd. Egyedül az embert ajándékozta meg Isten a felelősség ajándékával és terhével és nagyon is komolyan veszi a mi felelősségünket. Amikor kérdez, nem lehet mellébeszélni. Felelősen töltjük-e ezt a néhány évtizedet, amivel Isten itt e földön megajándékozott bennünket?

A példázat arról szólt, hogy egy gazdaember elutazik otthonról és a vagyonát és a gazdaság igazgatását erre az időre az egyik szolgájára bízza. Mindenről szeretettel gondoskodott, csak az a feladata ennek a megbízott szolgának, hogy a Gazda háza népének a maga idejében adja ki az eledelét. Ez a feladat. Nem neki kell megtermelni, nem neki kell beraktározni.

Nem lehet tudni mikor tér vissza a Gazda. Ha ő végzi a munkáját, akkor teljesen mindegy is, hogy mikor tér vissza a gazdája: mindig munkában fogja találni. Ha spekulálni kezd, és azt mondja, hogy hátha majd még később jön vissza, akkor szinte biztos, hogy amikor megérkezik, akkor sem a kötelességét végzi: a hitetlenek sorsára juttatja, ahol lesz sírás és fogcsikorgatás.

Ennyi maga a példázat, és Jézus ebben azt hangsúlyozza, hogy következménye van annak, hogy valaki hogy tölti el az életét. Azzal tölti-e, amivel az ő Ura megbízta, vagy pedig nem. Mind a kettőnek következménye van. Nagy különbség van kettőjük között három vonatkozásban is, először is, hogy kinek tartják a Gazdát, aztán hogy kinek tartják a többi embert, és végül hogy kinek tekintik önmagukat?

Az első különbség tehát abból derül ki, hogy kinek tartják a Gazdát, vagyis hogy hogyan gondolkoznak az emberek Istenről?

A hű és bölcs szolga komolyan veszi a Gazdát, és komolyan veszi azt, amit mondott. Erre utalnak a jelzők is. Hű, vagyis megbízható; és bölcs, vagyis tekintettel van az urára, figyel rá, komolyan veszi, amit mondott, végső soron: engedelmes. Tudja, hogy a Gazda: Gazda. Hogy minden az övé. Még ez a szolga is, akit most egy időre megbízott ezzel a megtisztelő feladattal, hogy a háznépről gondoskodjék. Minden a Gazdáé. Ő Úr!

Világos parancsot adott, hogy mit kell csinálni. A Gazda szívbéli szándéka, hogy gondoskodjék az övéiről. Szolgájának is az az érdeke, hogy komolyan vegye, amit az ő Ura mondott, az lesz jó mindenkinek. Bízik benne. Ez nem valami kényszerű, kelletlen engedelmesség, hanem mivel látja a Gazda szeretető gondoskodását, jóságát, ezért bízik benne, szereti őt. Komolyan veszi Őt: féli Őt, aki Szerető Úr.

Az istenfélő ember nem retteg Istentől, hanem szereti és tiszteli Őt, és ezért komolyan veszi minden szavát. Ezt jelenti Istent félni. Tudja, hogy minden parancsa mögött irgalmas szeretete van: miért csinálnék mást? Bármikor hazatérhet a Gazda. Tulajdonképpen az a jobb, ha itthon van! De amíg nincs itthon, addig várjuk Őt haza.

S mit csinál a gonosz szolga? Nem veszi komolyan azt, amit az Ura mondott. „Halogatja még az én Uram a visszajövetelt.” Honnan veszi ezt? Mi az alapja ennek? Ezt szeretné! Kivetíti a maga vágyait. Összetéveszti a valósággal. Tulajdonképpen úgy viselkedik, mintha a Gazda nem is lenne! Azt hiszi, hogy ez a valóság és annak megfelelően rendezi be az életét. Ezért elkezd hatalmaskodni. Erőszakoskodik, verni kezdi őket. A hitványakkal barátkozik, eszik és iszik a részegesekkel.

A második különbség az: hogyan nézzük a másik embert? Úgy nézzük-e, mint Isten drága tulajdonát, akit azért helyezett oda mellénk, hogy  gondoskodjunk – felelősen érte? Ez az Isten országának a meglepő törvénye. A gondnok szolgál a többi szolgának. Őt bízta meg a Gazda, hogy adja ki a többieknek az eledelüket a maga idejében. Ez az alapállás Isten gyermekei között. Nekem kell odaadnom nekik azt, ami úgy sem az enyém. Amit én is úgy kaptam, ezért bízta rám a Gazda…

És mit csinál a gonosz? Azt gondolja, hogy ő nem függ a Gazdától, és nem felelős másokért, inkább a többieket tekinti eszköznek a maga kezében. Ezért kezd el hatalmaskodni, mulatozni és verekedni.

Hogyan nézünk mi egymásra? Pál apostol a Római levélben azt írja, hogy mi, akik a Krisztuséi vagyunk, tartozunk a többieknek. Hogy hogy tartozunk? Úgy, hogy a mi Urunk adósai vagyunk. Megkaptuk Tőle bűneink bocsánatát, az örök életet, az Ő visszajövetelének a reménységét, az üdvösség bizonyosságát, és Neki ezt nem tudjuk meghálálni, sem törleszteni. Ebből valamit tovább tudunk adni másoknak.

És a harmadik nagy különbség a két szolga között az is, hogyan tekintettek önmagukra. A gonosz szolga urat játszik. Új rendet szab, fütyül arra, amit a Gazdája előírt! Ő állapítja meg, hogy mi jó, mi rossz; ki mit eszik, ki mit iszik, hogy ki mit dolgozik. Főképpen ő eszik és iszik, a többiekét is. Itt új rend van! Ő uraskodik, ő játssza a Gazdát.

Ahogy a bűnbeesés története leírja, hogy az ember Istenné akart lenni. Az istenkedés, az az ember ősbűne. Ezt is ígérte a Kísértő: ha rám hallgattok, olyanok lesztek, mint az Isten. Jónak és rossznak tudói. Ti szabjátok meg, hogy mi jó és mi rossz. Pedig Isten tudja egyedül, hogy mi jó és mi rossz. Egyedül Ő tud megvédeni minket a rossztól, attól is hogy ártsunk magunknak és egymásnak, és egyedül Ő tudja természetünkké tenni az újjászületés által, hogy képesek legyünk a jót cselekedni, és akarjuk is azt.

A gonosz szolga minden birtokosának és urának látja magát, és még amit adni tud ebből, az is megromlik, átokká válik a kezében. A hű, okos és jó szolga pedig tudja, hogy „semmim sincs, amit ne kaptam volna”, valójában minden, amire a többieknek is szüksége van, amit adhatok nekik, az az én Uramé: „a maga idejében adjon azoknak eledelt.”

Ha a magunk házunk népére gondolunk: megkapják ők tőlünk a maga idejében, amire szükségük van? A gyermek, a kamasz, a férj, a feleség? Megkapja azt a törődést, érdeklődést, gyengédséget, azt a mosolyt, vigaszt, felvidítást, és az időseink azt a tiszteletet, törődést, kedvességet?

Nem a magunkéból kell próbálni erőlködve adni. A magamét jól megmondani, a magamét jól odatenni. Sőt, lehet felismerni és megvallani, hogy elfogyott! De lehet a Gazdáéból adni. Az Ő szeretetéből, bölcsességéből. Mit mond a Szentírás? „Akinek nincs, az kérje Istentől”. És kérje hittel és megadatik neki. És ő maga fog csodálkozni, hogy Isten megint átsegíti a nehéz helyzeten. Ezt jelenti hű és bölcs sáfárnak lenni!

Tudatában vagyunk-e ennek? Nincstelen rabszolga vagyok, de mint sáfárra, rám bízott az én Uram olyan kincseket, amikkel szakadatlanul gazdagíthatom a többieket. Van-e hitünk, bölcsességünk és hűségünk, hogy mikor Ő elénk áll, és az életünkről, a ránkbízottakról is kérdez majd, ujjongó örömmel fogadjuk? És addig is kitartsunk a hitben, hűségben…