Kegyesség – hitünk gyakorlása

• Olvasmány: Máté evangéliuma 13,1-14
• Alapige: Márk evangéliuma 12,30.38-44

„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből!”
„Tanítás közben így szólt Jézus: Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösben járni, és szeretik, ha köszöntik őket a tereken, szeretnek a főhelyeken ülni a zsinagógákban és az asztalfőn a lakomákon; felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak: ezekre súlyosabb ítélet vár.
Jézus pedig leült a templomi persellyel szemben, és nézte, hogyan dobja a pénzt a sokaság a perselybe. Sok gazdag sokat dobott bele, egy szegény özvegyasszony pedig odamenve beledobott két fillért, azaz a legkisebb pénzt. Jézus odahívta tanítványait, és ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. Mert mindannyian a fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindent beledobott, amije csak volt, az egész vagyonát.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]A[/fusion_dropcap] Bibliaolvasó Kalauz szerinti mai Igében, Máté evangéliumában, Jézus hosszan beszél az írástudók képmutató, álszent kegyességéről: Egy teljes fejezeten keresztül visszhangoznak jaj-mondásai. Márknál ez sokkal rövidebb, Jézus itt csak a lényegre szorítkozik. Viszont az írástudóké mellé odatesz egy másféle kegyességet, az özvegyasszonyét. Tegyünk mi is így, lássuk ezt a kettőt egymás mellett, és ezek fényében önmagunkat.

Fontos, hogy amikor kegyességről beszélünk, a hitünk gyakorlásáról beszélünk. A kegyesség az, ahogyan a hitünk a gyakorlati életben megvalósul. Ide tartozik az Istennel való kapcsolatunk, az imádkozási gyakorlatunk, a szolgálataink gyülekezetben és otthon, az adományaink, és még sok minden. Jézus tehát a keresztyén, hívő életnek legfontosabb, lényegi kérdését hozza elénk ezekkel a példákkal.

Az írástudó-kegyességről azt mondja Jézus: Őrizkedjetek tőle! Miért? Mert „szeretnek hosszú köntösben járni, főhelyeken ülni, és színlelésből hosszan imádkoznak”. Vagyis szeretik magukat kirakatba tenni, szeretnek a főhelyeken ülni, középre kiállni, miközben a szívükben gonoszság van, másoknak kárt okoznak, az özvegyek házát felemésztik, az imádságuk pedig „színlelésből” történik. Itt minden a látszatnak szól.

Velük állítja szembe Jézus az özvegyet: Az ő példája azért követendő, mert „szegénységéből mindenét” odaadja. Itt nem fontos a látszat. Amit az özvegy tesz, nem színből, hanem szívből teszi! Adományának pénzbeli értéke ugyan kicsi, de azzal ő egész szegénységét, teljes önmagát adja oda Istennek. Teljesen Istenre bízza magát, hiszen már semmije nem maradt.

Színből, vagy szívből? A látszatnak, embereknek, vagy Istennek?

Régi farsangok közkedvelt játéka volt az álarcosbál. Ebben mindenki annak öltözhetett, aminek csak akart, főúrnak, királynak, vagy éppen rablónak. Azok arcát vették magukra. Az emberek beöltöztek, arcot váltottak, és ezzel elrejtették a valódit.

Sokszor talán ilyesmit játszunk a való életben is, amikor egymás előtt más arcot öltünk fel, és alatta gondosan elrejtjük a valódit. Így teszünk talán félelemből, vagy valamilyen hasznot, dicséretet, megbecsülést remélve. Vannak olyanok is, akik egész életükben szerepet játszanak.

Pár hete, augusztus elején került sor egy orosz-amerikai fogolycserére, és ennek keretében egymás lebukott ügynökeit is kicserélték. A Moszkvába hazatérők között volt egy házaspár, Dulcsevék, akik argentinként éltek, végezték tevékenységüket. Két gyermeket neveltek fel, de a családban soha oroszul nem beszéltek. Gyermekeik a hazafelé tartó gépen tudták meg, hogy ők oroszok, a moszkvai reptéren spanyolul köszöntötték őket.

Mások előtt szerepet játszani, „szépet tenni”, megjátszani magunkat persze lehet emberek előtt, akár saját családunk előtt is… De Isten előtt nyilván semmi értelme az ilyesféle álarcainknak. Ő a valódit és a teljes képet látja rólunk. Ő a valódi és a teljes önmagunkat kéri tőlünk.

Ezt olvassuk a Nagy Parancsolatban is: Istent szeretni csak teljes szívből, teljes lélekből, teljes elméből és teljes erőből lehet. Nem véletlen, hogy ennyiszer ismétli, hangsúlyozza ezt a szót: „teljes”. Hiszen ez a négyes felsorolás is a teljes embert akarja átfogni: Istennel való kapcsolatunkban, hitünk gyakorlásában csak úgy lehetünk hitelesek, ha teljes szívünkkel, lelkünkkel, elménkkel, akaratunkkal és erőnkkel benne vagyunk. A teljes ember voltunkkal. Teljes odaszánással.

Egy egyszerű kis példatörténet szól az odaszánásról. A tyúk meg a disznó együtt sétálgatnak, amikor meglátnak egy éhező embert. Megszánják, és elhatározzák, hogy segítenek rajta, enni adnak neki. De mit is adhatnának ők ketten? Rövid gondolkodás után a tyúk azt mondja: Már tudom! Adjunk neki tojásos sonkát! Mire a disznó: Ez neked könnyű, hiszen pár tojást adsz, és túléled, de ha én sonkát adok, az az életembe kerül!

A történetet talán humorosnak szánták, de a benne rejlő kérdés nagyon is komoly. Mennyire vagyunk benne a „tojásos sonkában”? Mennyire vagyunk benne abban, amit adunk? Mennyit adunk magunkból? Mi fér bele a kegyességünkbe? Milyen áldozatot kíván tőlünk a szolgálat Istennek?

Amikor Isten a teljes valónkat kéri, azzal nem a halálunkat kívánja. Ellenkezőleg: Egy teljes és boldog életre akar minket segíteni. Ehhez pedig teljesen odaadta Önmagát Jézusban. Övé tehát a legnagyobb, legteljesebb önfeláldozás. Nyilvánvaló ebből, hogy nem lehet elég, ha mi válaszként csak valamiket adunk Neki, egy keveset a feleslegünkből. A teljes szívünk, teljes életünk legyen az Övé! De mit is jelent ez a teljes odaszánás?

Igénk erre azt a választ adja: Ne álljunk meg félúton, ne ragadjunk le a látszatnál! Legyen teljes és őszinte az Isten iránti szeretetünk! Úgy, ahogy sem a szerelmünket, sem gyermekeinket, sem senkit nem lehet színlelésből szeretni, mert az akkor nem szeretet. Szeretni csak teljes valónkkal lehet.

Igen, Isten mindent kér tőlünk, a teljes önmagunkat kéri, de ezzel nem megfosztani vagy megszegényíteni akar. Éppen ellenkezőleg! Minden szeretetünk, minden szolgálatunk, minden, amit odaadunk Istennek, az minket gazdagít.

Amikor a Nagy Parancsolat elhangzik, Jézus megdicséri az őt kérdező írástudót. „Nem vagy messze az Isten országától.” Azért kap dicséretet Jézustól, mert szavaiból kiderült, hogy őt nem elégítette ki a többi írástudó látszat-kegyessége. Felismerte, hogy egészen, és tettekkel kell szeretni Istent, és ez többet ér minden égőáldozatnál. Megértette ezt, eljutott tehát egészen a küszöbig. De a nagy kérdés: Át tudja-e azt lépni? Aszerint tud-e majd cselekedni, amit megértett?

Mert, ugye, az még nem elég, hogy „nem vagy messze Isten országától”. Már majdnem ott vagy, de még nem. Fájdalmas példáink vannak, amikor csak „majdnem” sikerült nekünk valami. Ha pl. majdnem elértünk egy fontos buszt, akkor sajnos lemaradtunk róla.

Mindannyian a saját életünkre vonatkoztatva gondoljuk tovább ezt az Igét! Kérdezzük önmagunkat: Viselünk-e valamilyen álarcot? Akadályoz-e minket valami abban, hogy egészen odaszánjuk magunkat Istennek? Tudunk-e nem leragadni a látszatnál? Tudunk-e ténylegesen erőt kifejteni, hogy egyre közelebb jussunk Istenhez?

„Ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé” – írja Pál apostol (Fil 3,14).

Kérjünk mi is Istentől ilyen lendületet a hitünknek!