Istennel a munkában

• Olvasmány: Thesszalonikaiakhoz írt 1. levél 1
• Alapige: Thesszalonikaiakhoz írt 1. levél 1,3.7.

„Emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat, szeretetből jövő fáradozásotokat és a mi Urunk Jézus Krisztusba vetett reménységetek állhatatosságát;
Példává is lettetek minden hívő számára.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]E[/fusion_dropcap]gyszerű, mindennapi emberek vagyunk mi, hétköznapi élettel, emberi fájdalmakkal és örömökkel. A fényes nyári napok után pedig most ránk köszöntött az ősz nyirkos, szürke munkanapjaival, amikben nemigen várunk csodát.

A felolvasott sorokban azonban Pál apostol őszinte, kitörő örömmel ad hálát egy csodáért, ami nem más, mint az, hogy egy hozzánk hasonlóan egyszerű emberekből álló gyülekezet mindennapjaiban felragyog az Isten jelenléte, a hívőkben az Isten ereje munkálkodik.

Rámutat, hogy van hitből eredő munka!

A mi világunk gondolkodásában a munka-kenyérkereset fogalmához hozzákapcsolódik az egyoldalú anyagiasság üressége, mikor az ember már nem azért dolgozik, hogy élhessen, hanem azért él, hogy dolgozzon; az embertelen felhalmozás keserűsége, mikor aszerint értékeljük egymást, kinek mennyije van; a munkamánia kényszere, mert a holnaptól való félelem hajt minket.

A hitből eredő munka nem több vagy kevesebb ennél, hanem más: minden feladatában Istent tekinti megbízójának, igazi „főnökének”, legyen akár vécésnéni, akár atomfizikus – és ez adja meg munkája méltóságát is!

Döntéseiben pedig az Úr irányítása, vezetése alatt áll, nem vállal el bármit, bármilyen nyereséggel is kecsegtet, ha az Isten törvénye, megértett akarata ellen való.

A Mindenhatótól kapott erővel vág bele mindenbe, s ezért megtapasztalhatja, hogy nincsenek elhordozhatatlan végletek, ahogy a filippi levélben áll: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.”

Az Isten vezetése alatt, az Ő erejéből végzett munka pedig Isten dicsőségére történik, akár bankigazgató, akár takarító valaki. Igen, a hitből fakadó munkálkodás istentiszteleti ranggal bír!

S végül az ilyen munka mindig a békességet építi. Minden dolgunkat emberi közösségben végezzük, s sokszor van bennünk intrika, kritika, öntömjénezés és bizalmatlanság, de ha megértettük, hogy Gazdánk egymásra bíz, és munkatársaknak tekint minket, tudunk szégyen nélkül és kényszer nélkül, önként adni és segíteni.

A „munkálkodás”-t kifejező görög szó (ergon) javítást, gyógyítást, működtetést jelent. Lehet hitből, megváltottságunk tudatából munkálkodni mások és világunk gyógyítására, akár a kertben, műhelyben, iskolában, kórházban, családban, gyülekezetben,…

Igénk arra is tanít, hogy van szeretetből jövő fáradozás.

Mi általában azt szeretjük, ami nem fárasztó…, de lehet szeretetből fáradni, szenvedni is! Jézus nagypénteken önmaga ellen döntött, és vállalta a szenvedést és halált értünk, szeretetből. Ez az igazi szeretet, amely elhordozza a bajt, az elesettséget, a fáradtságot, minden kísértő és lázító kellemetlenséget. A szeretet fáradozásainak van értelme még a látszólagos eredménytelenség idején is, mert nem a látványosság, vagy a siker élteti, hanem az örök szeretet.

És nemcsak célja van, de forrása is!

A „fáradozás” görög szava (koposz) erőfeszítést fejez ki, amikor valaki töri magát. De azért bírja, mert ereje az örök szeretetből származik. Csak ez képes elviselni az állandó „gyűrődést”, a felőrlő szüntelen erőfeszítést. Minél több fáradtság fenyeget fásultsággal és kimerültséggel, annál nagyobb szükségünk van Isten jelenlétére, aki belső tartást, erőt ad.

Engedjük hát be Őt az életünkbe, Tőle kérjük el ezt a mindennapi erőt, hogy a munka ne az élet keserítője legyen, hanem – terhes, áldozatos, néha eredménytelen volta ellenére is – alkalom a szeretet ötletességére, hitvallásra, az engedelmesség kifejezésére, a hűség gyakorlására.

A munkához való helyes viszonyulás az élet bizonyságtétele a hitről és a Teremtő Úrról, és áldás kíséri, ami soha nem a munka fajtája szerint érvényes vagy érvénytelen, hanem a munkában tanúsított hűségnek, emberségnek szól.

„Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkezzék a ti cselekedeteitekről, és arról a szeretetről, amelyet az Ő nevében tanúsítottatok.”

Az utolsó az apostol felsorolásában a Krisztusba vetett reménység állhatatossága.

Az „állhatatosság” (hüpomoné) szava kitartást, tűrést jelent, mikor valaki alatta marad a tehernek, ahelyett hogy ledobná vagy másra tenné, kiállja a próbatételt, vállalja-viszi a keresztjét. Az Újszövetség sokszor említi: „Íme, boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tudtak a szenvedésekben” „A szeretet mindent eltűr” „…aki mindvégig kitart, az üdvözül”

Ilyen ereje csak a „Krisztusba vetett reménység”-nek van! Mert ez nem csak reménykedés valami illúzióban, nem valami bizonytalan utáni sóhajtozás, vak remény, hanem szilárd bizalom abban, aki jelen van!

Pál azt mondja a thesszalonikaiaknak, hogy „példává” (tüposz) lettek minden hívő számára – a mi számunkra is…

A szó eredeti jelentése: ütés, az éremverés mintája, mikor a pénzre ráütik az uralkodó arcképét. Így hordja minden keresztény – akkor Thesszalonikában, és most nálunk is – a Krisztus képét magán. Ez a szó szerepel ott is, mikor a Szentírás a szegek „ütéshelyéről” beszél Jézus kezén!  „A mi sebeinket hordozta el, hogy mi gyógyulhassunk általa.”

A hívő ember ettől a szeretettől „szíven ütött”, eltalált ember, akinek az életében ott van a megrendülés, rácsodálkozás és megtérés, kísértések és botladozások közben is a bűnbánat, megszentelődés és újjászületés. Így járja végig az utat, s viseli magán a képmást, a jézusi példaképet.

Legyünk példává mi is, éljük át a csodát a hétköznapok istentiszteletében: munkálkodva – de hitben, fáradozva – de szeretetből, kitartva állhatatosan, mert élő reménységünk van. Ezért könyörögjünk most énekelt imádságunkban is:

Adj minékünk megújult szívet és új indulatot,
Tehozzád mindenekben hívet, és szent akaratot!
Újítsd meg rajtunk a Te képed, mely áll szent életben,
hogy lehessünk választott néped, élvén szeretetben.