Istennel a hegyen

• Olvasmány: Márk 9,2-9
• Alapige: Márk 9,5

„Péter megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: Mester, jó nekünk itt lennünk…”

Az evangéliumok elbeszéléseinek többsége olyan Jézust jelenít meg, aki „Istenségét elrejtette, midőn testünket felvette”. Hiszen a benne földre jött Isten valóban emberré lett, emberi életünk minden nyomorúságát és nehézségét magára vette, tanítványaival együtt járta a poros országutakat, együtt ettek és ittak, fáradoztak és tértek nyugovóra.

Ez a történet azonban egy egészen más Jézust állít a tanítványok elé. A helyszín először is egy hegy.

Jézusról sokszor olvassuk, hogy valamilyen nehéz küldetés előtt, vagy nagy esemény után felmegy egy magas hegyre magányosan imádkozni. Hogy Ő, a Fiú nyugodtan beszélgethessen, hogy még közelebb kerülhessen a mennyei Atyához.

De a Szentírásban máshol is olvasunk „hegyre-menő” emberekről. Ilyen Mózes, aki a Sinai csúcsán találkozik az Úrral, és beszélgetésük végén megkapja a Törvényt, a Tízparancsolatot.

Vagy Illés, aki kimerülten és reményvesztetten érkezik el ugyanide a Hórebhez, és ott, a sziklák között Isten szelíd és halk hangja megszólítja, megvigasztalja és új küldetést ad neki.

Az ilyen hegyek tehát az Istennel való találkozás helyei, ahol útmutatást kaphatunk, megújulhatunk, megtisztulhatunk, feltöltekezhetünk. Ide viszi fel most Jézus Pétert, Jakabot és Jánost.

Ha Neki szüksége volt az ilyen találkozásokra, akkor hogy ne lenne rá szüksége tanítványainak, hogy ne lenne rá szükségünk nekünk!

Ilyen hegy lehet az életünkben minden alkalom, mikor igehallgatásban, imádságban, életünk gondjairól való Isten előtti beszélgetésben lehetünk együtt testvérekkel.

Valójában, egy ilyen hegyre-menetel ez az istentisztelet is. Ezzé lehet minden imádkozó, igeolvasó elcsendesedésünk Isten Szentlelkének jelenlétében, az Ő szavára figyelésben. Vagy ilyen lehet még egy hittanóra is, éppen az Ő jelenlétében – Őrá figyelésben, Róla beszélgetve, tetteiről tanulva, tanítását megismerve.

A „hegy” képe azért nagyon kifejező, mert a hegy egyrészt a táj, a domborzat része, ugyanakkor mégsem az, hiszen kimagaslik belőle. Az Istennel való találkozás, a Vele töltött idő a hétköznapi életünk része. Az kell legyen, hiszen szükségünk van rá újra és újra!

De ugyanakkor felülemelkedés, kilépés is egy kicsit a mindennapokból. Amikor távolabb kerülhet minden más, elcsendesedhetnek a hétköznap zajai, harcai, és felfelé figyelhetünk.

Amikor „fentről” más rálátást kapunk a „lenti” dolgainkra, gondjainkra, félelmeinkre, örömeinkre, kérdéseinkre. „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” – mondja Radnóti, de Testvérek, kell néha a térkép! Átlátni, megérteni, másképp látni…

A történetben ezen a hegyen találkozás jön létre. Ott van Jézus, aki a szemük láttára változik meg. Ruhája fehéren fényleni, arca ragyogni kezd.

A férfi, akit a mindennapi életben megismertek most az Emberfiában jelenlévő, velük lévő Istenként jelenik meg. Az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, valóban Ő az, aki velük és velünk van minden napon a világ végezetéig!

Aztán ott van még két alak, akik az Ószövetség lapjairól ismerősek: Mózes és Illés.

A zsidó hagyomány mindkettőjükről azt tartotta, hogy nem haltak meg, hanem felragadtattak a mennybe. Illés tüzes szekéren, Mózes pedig arról a hegyről, ahonnan az Úr megmutatta neki az ígéret földjét, s nem látta őt azután soha senki. De a zsidó apokaliptika úgy is emlegette őket, mint akik majd a végső idők beköszöntével újra meg fognak jelenni.

Az tehát, hogy pont ők ketten jelennek meg, azt is jelenti: Jézusban beköszöntött az idők teljessége, ahogy a karácsonyi történetek mondják. Minden ószövetségi prófécia benne öltött testet és teljesedik be.

Erről üzen nekünk az is, hogy mikor a tanítványok rémülten leborulnak, és megszólal a mennyei hang, azt mondja: Őt, Őt hallgassátok! S amikor feltekintenek nincs ott senki más, csak egyedül az emberré lett Isten, a Názáreti Jézus. Egyedül Rá van szükségünk!

S végül ott vannak a tanítványok, kicsit megrettenve, félelemmel eltelve, s nem is nagyon értik, hogy mi történik. De minden értetlenség és megilletődöttség ellenére valami mélységesen jó érzés tölti be őket: a szent és őket, minket szerető Isten közelségének az élménye. Hallott szavak, átélt érzések, amiket majd magokkal vihetnek innen.

Amit mind magukkal vihetnek, mert ez a történet vége: le kell jönni a hegyről. Lehet, hogy nagyon jó volt odafenn, lehet, hogy mi is ilyen mélységesen jónak éljük néha át Isten közelségét, de le kell jönni, mert Péterék számára és a mi számunkra is tart még a földi út.

Amit átéltek, amit kaptak, az útravaló, erőforrás, értelem-világosító vezetés, de mindezekké csak a továbbjárt út során lesz, lehet.

Mikor egy istentiszteleten, egy elcsendesedésben halljuk az ige üzenetét, érezzük az Isten Szentlelkének ölelő, megújító jelenlétét, vigasztalását, utána nekünk is tovább kell mennünk. De az, amit kaptunk, az az útravaló, a Vele való találkozás élménye majd a továbbindulásban, a hétköznapok útjában lesz igazi érték, megélhető erőforrás és vezetés.

És ami még jó ebben a hegyről lejövetelben, Testvérek, hogy bár eltűnt Illés, és eltűnt Mózes is, el a felhő és a ragyogás, de Jézus ott van velük. Velük jön le a hegyről. Ahogy – ha mi akarjuk – velünk fog most hazamenni is.

Kívánom mindannyiunknak, hogy életünk során mind többször tudjunk engedni Jézus hívásának, „felmenni a hegyre”: Igét olvasni, imádkozni, eljönni istentiszteletre, hogy hitünk és életünk megújulhasson, vezetést, válaszokat, erőt, békességet kapjunk!

És kívánom mindezt kiváltképpen a mai konfirmálóinknak: lehessen az Istentől mindeddig kapott tanítás, vezetés, szeretet, különösen is a ma kapott áldások majd valóságos útravalók, megőrzött kincsek és erőforrások az életútjukon! És várunk vissza benneteket újra és újra, ide a „hegyre”!