Istennek szentelve

• Olvasmány: Bírák könyve 13,1-5.24; 16,4-5.15-17
• Alapige Bírák könyve 16,15-17; 1 Péter 1,15

„Hogyan mondhatod, hogy szeretsz, ha nem enyém a szíved?” … „Istennek vagyok szentelve születésemtől fogva.”
„Mivel ő, a Szent hívott el titeket, ti is szentek legyetek.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]A[/fusion_dropcap] Bírák könyvének vannak ismertebb és ismeretlenebb szereplői is, ám talán a legközismertebb – még a nem bibliaolvasó emberek számára is – Sámson egészen kivételes személye.

Sok tekintetben persze hasonlít a többi bírához, beleilleszkedik a királyság kora előtti időket leíró könyv szerkezetébe: Mikor Isten népe elfordul az Úrtól és hűtlenné lesz, Isten engedi, hogy a környező idegen és ellenséges népek támadják és sanyargassák. Majd Izráel bűnbánatot tart, segítségért könyörög, Isten pedig kiválaszt és elküld valakit, aki népe szabadító harcosa lesz.

A legtöbb szempontból azonban Sámson kilóg a sorból.

Őt nem hétköznapi élete egy pontján szólítja meg és hívja el küldetésére Isten, mint a többieket, például Gedeont, hanem már fogantatása előtt kiválasztja. Továbbá nem olvassuk róla, hogy különösebb bírói hivatalt is vitt volna, nem vállalt említésre méltó társadalmi szerepet. És fontos különbség még, hogy az elnyomó filiszteusok elleni küzdelemben ő nem kisebb vagy nagyobb sereget toborzott, hogy élükre állva vívja ki a győzelmet, hanem magányosan harcolt.

Bármit is tesz Sámson, az elég zűrös életében, a filiszteus nőkkel való provokatív kapcsolataiban is, minden mögött ott van ez a kiválasztottság, hogy Isten népéért küzdjön a sanyargatók ellen.

Története nagyon érdekes, tele szinte mesés elemekkel, sok művészeti alkotás, festmény, opera ihletője volt már. Sámson úgy tűnik fel benne, mint valami ókori superman, mint egy ősi Marvel-figura, az emberfeletti képességével, erejével. Kicsit tényleg olyan, mint egy mesehős.

Tarthatjuk az egészet furcsának vagy érdekesnek, izgalmasnak, de tudjuk, hogy egyetlen szentírási történet sem azért van, hogy szórakoztasson, hanem hogy megszólítson bennünket.

Istennek szentelt életről olvastunk, és mikor ilyesmi jön elénk az Ó- és Újszövetség más lapjain, akkor azzal az üzenettel találkozunk, hogy Isten szent, és ezért az Ő népének is szentnek kell lennie! Azt mondja az Ige: Szentségre vagytok elhíva! Pál, mikor leveleit írja a keresztyén testvéreknek, szentek gyülekezetének szólítja őket!

Bizony, rólunk van szó. Ez nem egy mese egy legendás hősről, hanem a mi életünkről, nekünk szól, ahogy bennünket szólít meg az énekelt zsoltár is: „Nosza, istenfélő szent hívek, örvendezzetek az Úrnak!”

Mert a „szent” szó nem legendás hőst vagy valamiféle tökéletes embert jelent, hanem azt, hogy Isten számára elkülönített, Isten által kiválasztott, az Övé. Isten népe, Isten gyermekei vagyunk, ahogy a Szentírásban Pál is írja: szentek és szeretettek.

A szentség az Istennel való kapcsolatot jelenti, melyben mindenekelőtt és legfőképp Isten dönt, hív el és cselekszik, de válaszként kell az ember odaszánása, elköteleződése és engedelmes hűsége is. Sámson példája erről tanít minket.
Arról, hogy Isten döntése és kiválasztása az elsődleges, ahogy erről tesz bizonyságot a keresztelők előtt énekelt dicséretünk is: „Nem éltem még e föld színén, Te értem megszülettél, még Rólad mit sem tudtam én, tulajdonoddá tettél, még meg sem formált szent kezed, már elválasztál engemet, hogy társam légy e földön”.

Nem valami érdemünk, kiharcolt-elért teljesítményünk miatt dönt mellettünk, hanem egyedül kegyelmes jó tetszése szerint, és mi csak végtelen hálával áldhatjuk Őt, hogy egyáltalán ismerhetjük, hogy éppen minket, bárki máshoz hasonlóan méltatlanokat és esendőket ajándékoz meg irgalmasan a hit ajándékával!

Ugyanakkor kell a mi döntésünk, az emberi engedelmesség döntése is! Milyen szép példa a Sámson szüleié, akik már a gyermekük fogantatása előtt tett ígéretre válaszul azt kérdezik őszinte odaszánással, hogy akkor miként is kell nevelniük majd a fiukat. Bárcsak ilyen szentlelkes elkötelezettséggel kérdezné és aztán élné meg ezt minden szülő és keresztszülő, akik elhozzák gyermeküket, hogy azok a keresztségben Krisztus szövetségébe befogadtassanak!

Látjuk Sámson példáján, hogy Isten valóban vele volt mindvégig, és felnövekedve csodálatosan, emberfelettien megerősítette. Egyszer 1000 rátámadó filiszteust vert le egymaga egy a pusztában talált kiszáradt szamár-állkapoccsal, máskor egy városban ellenségei csapdájába esve, éjjel az egész városkaput kiszakította a helyéből, és a hátán vitte fel a szemben lévő magaslatra.

Bár nem vagyunk Sámsonok, mégis ismerjük mi is, milyen támadásoknak kitéve lenni – akár fizikai, akár sokkal inkább lelki értelemben, és tudjuk azt is, milyen a tehetetlenség érzése az élet csapda-helyzeteiben. És mi is hányszor megtapasztalhatjuk, hogy nekünk is ugyanúgy adatik az ember-feletti erő, az ígéret szerint: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem!”

És példa számunkra Sámson abban is, hogy az Istenhez tartozásnak kell legyen külsőleg vállalt jele is: más vagyok, az Övé vagyok. Persze ez az ő esetében a bizonyára már jó hosszúra megnőtt haja volt, de sokkal inkább mindaz, amiről e külső jel beszélt: hogy igent mondott az Ő vezetésére, és nemet a „szőlőre és borra”, vagyis amire Isten nemet mond. Ez pedig sokkal feltűnőbb, mint a hosszú haj!

Látható bizonyságtétel az Istenhez tartozásunkról, mikor vasárnap templomba jövünk, noha éppen csinálhatnánk mi is valami mást. Látható az életünkben, hogy miben veszünk részt és hogyan, és hogy miben nem! Hallható, hogy hogyan beszélünk és hogyan nem! Vagy ha mégis megtörténik, tudunk bocsánatot kérni, megbocsátani, békességet munkálni. Olyanná lenni, amire az Ige int minket a Kolosséi levél 3,12-17 verseiben.

Kié a szívünk? A döntéseink, a tetteink, a szavaink, a gondolataink, az érzéseink? A Deliláké, akik vagy amik követelőzve kérdezik: hogyan mondhatod, hogy szeretsz, ha nem enyém a szíved?

Nagyon nehéz nemet mondani! Olvastuk, ahogyan ez az asszony vég nélkül nyaggatta Sámsont úgy, hogy végül „halálosan megunta” és engedett. A gonosz állandóan támad, a médiából, közösségeinkből is ömlik, árad ránk ez a világ, és a szívünket akarja! Az övé?

Vagy azé, Aki Egyszülött Fiában végtelenül szeret, megváltott a halálból – halott életemből, bűnből – minden gyengeségemből, a gonosz hatalmából – megőriz és velünk akar lenni. Tanítani, vezetni, erősíteni, megszentelni. Testvérek, Isten nem azt szeretné, hogy az életünk „része” legyen. Ő az életünk szeretne lenni!

Ezért könyörögjünk most énekelt imádságunkban: „Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent!”