Isten vezetése

• Olvasmány: Apostolok Cselekedetei 16,4-10
• Alapige: 2 Mózes 13,17-22

„Amikor a fáraó elbocsátotta a népet, Isten nem a filiszteusok országa felé vezette őket, bár arra közelebb lett volna. Isten ugyanis azt gondolta: Nehogy megbánja a nép a dolgot, ha harcot lát, és visszatérjen Egyiptomba! Ezért kerülő úton vezette Isten a népet, a Vörös-tenger felé a pusztán át. Hadirendben vonultak ki Izráel fiai Egyiptomból. József csontjait is magával vitte Mózes, mert József ünnepélyesen megeskette Izráel fiait. Azután útnak indultak Szukkótból, és tábort ütöttek Étámban, a puszta szélén. Az Úr pedig előttük ment nappal felhőoszlopban, hogy vezesse őket az úton, éjjel meg tűzoszlopban, hogy világítson nekik. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől.”

A mai igehirdetés a hallott két Ige alapján Isten vezetéséről szól. Az Apostolok Cselekedeteiből azt hallottuk, hogy Pálék missziói útján a Szentlélek „nem engedte” őket eljutni az evangéliummal két irányba. Azután viszont megértették, hogy egy harmadik irányba kell menniük.

A második történetben is különös módon érvényesül Isten vezetése. Istennek lett volna hatalma arra, hogy egyből bevezeti népét az Ígéret Földjére a tenger mentén, a filiszteusok országán keresztül, de nem tette.

Igen, van olyan, hogy Isten megtehetne valamit, de mégsem teszi meg. Elvezethetne rövidebb úton, egyszerűbben, gyorsabban a megoldásra, de nem teszi. Talán lehet mostanában is az életünkben valami, amiben várjuk Isten vezetését, megoldását, de egyelőre nem jön. Vannak helyzetek, amikor szeretnénk rövid úton eljutni a megoldásra, de nem sikerül.

Hogy is állunk ezekkel a kerülőutakkal? Fontos különbséget tenni: Sok esetben mi magunk megyünk kerülőútra, és amikor így teszünk, sokszor nem a legjobb szándék húzódik meg mögötte. Talán önfejűségből, makacsságból, lázadásból teszünk így, vagy félelemből. Amikor azt mondjuk: valaki kerülőúton érte el célját, akkor ehhez sokszor azt is hozzáértjük, hogy közben rosszban sántikált, nem járt egyenes úton.

De van olyan is, amikor maga Isten visz kerülőútra. A napkeleti bölcseket is kerülőútra vezette Isten, amikor azt kérte, hogy ne Jeruzsálem felé induljanak hazafelé, hanem más úton. Jó oka volt erre. Az ő példájuk, és ez az Ige is arra hívja fel a figyelmet, hogy nem mindig a rövidebb út a helyes út. Van, amikor egy kerülő út fog helyesnek bizonyulni.

Azzal kezdődik ez a szakasz, hogy „nem vezette őket Isten”, majd azzal folytatódik, hogy „vezette”. Vagyis nem vezette úgy, ahogy az emberi értelem szerint a legészszerűbb lett volna, de vezette más módon.

Ebből megérthetjük azt a biztatást: Ha Isten nem abba az irányba vezet, amit mi jónak gondolnánk, ez még nem jelenti azt, hogy akkor egyáltalán nem vezet. Ilyenkor inkább az a kérdés: Hajlandók vagyunk-e irányt váltani, kerülőútra térni? Hajlandók vagyunk-e elfogadni azt a kerülőt, amerre Isten vezet?

Az is benne van ebben az Igében, hogy mi is a szerepe a kerülőutaknak az életünkben. Miért van az, hogy Isten sok mindent nem rövid úton ad meg nekünk? Ez az Ige úgy válaszol: Mert még nem bírnánk, talán még nem vagyunk rá felkészülve. Ahogyan itt Izráel népe sem volt felkészülve a honfoglalásra.

Néha ahhoz, hogy eljussunk a célig, másra is szükségünk van: Talán bizonyos képességekre, több erőre, több hitre, bizalomra. Vagy talán arra, hogy elhagyjunk valamit. Valamit, ami nem jó, amire nincs szükségünk, elhagyjunk egy rossz szokást, egy bűnt. Vagy arra van szükségünk, hogy valakivel találkozzunk, akivel a rövidebb úton nem találkoznánk.

A kerülő utaknak abban is fontos szerepe lehet az életünkben, hogy közelebb kerülünk Istenhez. Sokkal közelebb, mintha a legrövidebb úton értünk volna célba, vagy kaptunk volna meg mindent Istentől. A kerülőutakon valahogy jobban átérezzük, hogy szükségünk van Rá.

Azt is olvastuk Isten népéről, hogy „hadirendben” jönnek el. Rendben. Nem sokkal később sajnos szétesik majd ez a rend. A hadirendben vonuló népből szétesett banda lesz, akik folyton zúgolódnak, morgolódnak, elégedetlenkedek. Nem is jutottak aztán olyan gyorsan előre. A rend abban segít, hogy egyről a kettőre jussunk. Ha szétesünk, akkor elakadunk, megrekedünk, lelassulunk.

A hadirend azt is jelzi, hogy küzdelemre indultak. Sokszor talán attól esünk szét, hogy nem állunk készen a küzdelmekre. Az életünk kisebb megpróbáltatásai is kifognak rajtuk. Az út göröngyös, és előfordul, hogy már a legelső kisebb göröngyön is megbotlunk, és szétesünk. El kell fogadnunk, hogy az élethez a küzdelmek is hozzátartoznak, és azokra fel kell készülnünk.

Olvastuk, hogy egy holttestet is magukkal cipelnek. József csontjait. Vajon mire jó ez? Miért volt ez fontos? Nyilvánvaló, hogy József holtteste a múltjuk egy fontos részét jelenti számukra. A testvérek, a mostani nép ősatyái József jóvoltából kerültek Egyiptomba, és ezért nem haltak éhen. Ezt az utódok nem felejthetik el. Nem temethetik el Józsefet az idegen földbe. Magukkal viszik tehát a holttestét, ahogyan mi is folyamatosan magunkkal visszük a múltunkat – és azzal együtt járunk a földi úton.

Volt egy hírhedt ének, amely a rendszer egyfajta „himnuszává”, egyik sora pedig a jelmondatává is vált: „a múltat végképp eltörölni…” Pedig a múltat sem ideológiával, sem háborúkkal nem lehet végképp eltörölni. Ha pedig valaki mégis kitörölné valamiképpen a saját múltját, annak sem jelene nincsen, sem jövője nem lesz…

A múltunkkal együtt vagyunk azok, akik vagyunk. Nem légüres térben létezünk, hanem ráépültünk egy örökségre, támaszkodhatunk ősi és mai tudásra, tapasztalatra. Egyéni szinten és közösségi szinten is szükségünk van arra, hogy az életutunkon magunkkal vigyük a múltunkat. Van múltja a családunknak, a településünknek, a gyülekezetünknek, az egyházunknak, a népünknek. Isten nem eltörli a múltunkat, hanem megtisztítja. Csak a tisztázatlan múlt terhes, a letisztult múlt azonban nagyon fontos erőforrás.

A kerülőutakon, amelyekre Isten vezet, lehetnek nehéz szakaszok. Előfordulhat, hogy egy puszta mellett kell táboroznunk, ahogy Isten népének. A puszta nehéz hely, veszélyes hely. Igen, néha Isten pusztába, pusztaság szélére vezet, és ott huzamosabb időt kell eltöltenünk. Amikor kilátástalanságba jutunk, amikor nehézséggel küzdünk, amikor sivárnak érezzük az életet valamiért, – ez táborozás a puszta szélén. De ezt is enyhítheti valami: Isten népének a közössége, a gyülekezet közössége. Nem egyenként telepedtek le, nem szétszéledve, hanem együtt, egy táborban. Így egymásra figyelve és támaszkodva könnyebb volt a pusztaság idejét átvészelni.

A kerülőút mindig bizonytalanságot rejt magában: Vajon mekkora kerülőút lesz? Vajon megérkezem-e valóban oda, ahova igyekszem? De még ebben a bizonytalanságban is ad Isten valami nagyon biztosat: a felhő- és tűzoszlopot. Nem a legrövidebb utat adja, hanem ezt! Határozott vezetést és iránymutatást, a jelenlétét, gondviselése jelét. És ez a legfontosabb. Ha Ő van velünk, Ő jön velünk, akkor mindegy, hogy milyen úton megyünk. Vele nem tévedhetünk el. Merész, de nagyon igaz mondat: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” – Nyilván senki. (Rm 8,31) Ő olyan vezetőnk, aki soha nem hagy minket magunkra. Nem távozik el…

Jézus mondta: „amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.” Áldjon meg Isten bennünket, hogy a Szentlélek tüze világítson bensőnkben, és vezessen felhő- és tűzoszlopként. Akkor is, ha rövid úton vezet el Isten a célhoz, és akkor is, amikor kerülő úton.