Isten szeretetének nyelve

• Olvasmány: Apostolok Cselekedetei 2,1-12
• Alapige: Apostolok Cselekedetei 2,7-8; Máté evangéliuma 10,20

„Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén?”
„Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]I[/fusion_dropcap]smerjük talán mindannyian az Ószövetségből Bábel tornyának, a bábeli zűrzavarnak a történetét. „Építsünk tornyot – mondta az ember – amely az égig ér! Szerezzünk nevet magunknak!”

Ez az emberi elbizakodottság, erőfitogtatás története: Én, önmagam erejéből, feljutok az égig! Megmutatom Istennek! Megszerzem a mennyországot, a dicsőséget, a boldogságot! Ismerjük a történet végét is: csúfos kudarccal végződött a próbálkozás, a nagy akarásból és összefogásból csak összevisszaság, zavarodottság, egymás teljes meg-nem-értése és végül szétszéledés lett.

Ahogy a bibliai őstörténetek általában, úgy ez az ősi történet is a mindenkori emberről – rólunk szól. Hogy az ember elvesztette az Édenkert meghittségét, ahol Isten sétált a fák között az alkonyi szélben, és az ember csak úgy beszélgetett vele. Nem volt kétség, értetlenség, távolság, elválasztottság, csak közelség és bizalom.

Ez az őstörténet arról szól, hogy már nincs istenismeret az emberben, csak süket fülek, vak szívek. Építjük a magunk Bábel-tornyait, próbálunk saját kis álmainkba, „mennyországainkba” eljutni egyénileg és társadalmilag is, akarunk valahogy magunk boldogulni.

Vagy zúg bennünk valamiféle „Istent kereső lárma”: Nem értelek, Istenem, mit akarsz ezzel az életemben, miért engeded megtörténni vagy épp miért nem adod meg, mit akarsz velem? Hol vagy, miért hallgatsz?

Az őstörténetek rólunk, mindenkori emberről beszélnek, hogy milyen irdatlan a távolság az ég és a föld között. De ember és ember között is! Mi mind magyarul beszélünk, de vajon értjük-e egymást? Nem beszélünk-e el egymás mellett, nem élünk-e falak és szakadékok között?

Bizony, nem egy nyelvet beszélnek ma Magyarországon a politikai lövészárkok két oldalán, de a társadalmi rétegek, generációk, akár az egy falun-városon belüliek, családtagok, házastársak, sőt, egy gyülekezet tagjai sem. Sok a meg-nem-értés, a félreértés közöttünk. „Falra hányt borsók”-ban fuldoklunk, és – ahogy a költő mondja – „köztünk a roppant, jeges űr lakik”.

Ezért van olyan sok magányos lélek, egyre több a széthulló család, és összefogás helyett önző politikai csaták folynak az országban. A beszédnek, a szavaknak hidaknak kellene lenniük, és még sincs – vagy csak oly nehezen – igazi kapcsolat ember és ember között.

A bábeli zűrzavar és idegenség történetére a mai ünnep, pünkösd az Isten válasza: könyörülő szeretete az Isten nélküli, magányos ember felé!

Annak idején, majd kétezer évvel ezelőtt, az aratás ünnepére, az egyik legnagyobb zsidó sátoros ünnepre érkeztek olyan sokan Jeruzsálembe. Kb. 1500 km-es távolságokból, Európából, Ázsiából, Afrikából özönlött a sok ember Izráel fővárosába. Többnyire diaszpóra-zsidók, akik a történelem viharaiban szétszóratva, talán már több nemzedék óta éltek idegenben, alig-alig beszélve, ha egyáltalán, népük nyelvét. És sok prozelita, idegen népből származó, aki kereste-vágyta az Istent, és Izráel Urában megtalálta Őt. Sokféle helyről jöttek, sokféle nyelvet beszélők – és azon a pünkösdön, talán sokadikon az életükben, átélték a csodát.

Átélték a csodát, hogy leomlottak a falak, eltűntek az akadályok, a szavak szívtől szívig értek, mert maguk a szívek nyíltak ki, és kapcsolódtak Istenhez és egymáshoz.

Mi történt?! Hogyan lett képes erre az ember? Az a néhány egyszerű halász, Péter és társai? Nem voltak művelt írástudók, kommunikációs szakemberek – ahogy ma mondanánk. Nos, nem az ember volt rá képes. Nem Bábel tornya ért fel az égig, mert az mindig reménytelen, esélytelen vállalkozás. Isten jött le Szentlelkében, a menny szállt le a földre pünkösdkor. És az addig hallgatásba dermedt tanítványok, megnémult hittel, átélve azt, amit sokszor mi is – „Hozzám már hűtlen lettek a szavak” (Babits) – nem találva szavakat, kezeket, embereket,  – most elkezdtek beszélni…

Az addig félénken visszahúzódó, bezárkózó tanítványokat most Krisztus Lelke kilendíti ismeretlen emberek ezrei közé. Ezek az emberek, akik valamikor elmenekültek, mikor Jézust elfogták, – megtagadták Őt, mikor Őt vállalni kockázatos volt, – akik az Úr mennybemenetele óta is csak bezárkózva ülnek tétlenül – egyszerre mintha a halálból támadnának fel: mindent értenek!

Megvilágosodik előttük a múlt, hogy mi miért történt, és tiszta előttük a jövő, az út, ami várja őket. Elkezdenek beszélni Krisztusról, a bűnbocsánat és örök élet evangéliumáról, Isten megváltó szeretetéről.

Isten beszél bennük. Az addig gyenge, fagyos-lelkű, összezavarodott tanítványokból az Erő, a Szeretet és a józan értelem Lelke szól! Ez a hang, az Isten hangja tud kinyitni Istenünk és egymás felé is minket: bezárult, megfagyott, értetlen és ellenséges szíveket.

Ha Pünkösd csupán egy régi csoda emlegetése lenne, akkor nem lenne igazán ünnep a számunkra. Ám ma mégis ünnepelünk, mégpedig azt, hogy ami akkor történt, az azóta újra és újra megtörténik e földön, Isten népe életében, … és ma is megtörténhet velünk!

Nem a magunk elefántcsonttornyait kell verejtékkel, kétségekkel vagy önhittséggel építenünk, hanem lehet Jézus biztatására hallgatnunk: Kérjetek Szentlelket, és kaptok! A mi fejünk felett is megnyílhat az ég, könyörülő Istenünk kész eljönni hozzánk, ha igazán kérjük Őt.

Ha szívből vágyunk arra, hogy megértsük az Istent: hogy megszólaljon a Bibliánk, mikor olvassuk, az igehirdetés, mikor hallgatjuk, hogy sorsunkból, életünk történéseiből megszólaljon a mi Teremtőnk és Megváltónk. Hogy a mi Atyánk Lelke beszélhessen bennünk, és elhallgassanak végre indulattól, fájdalmaktól fertőzött saját szavaink.

Hogy beszélhessük az Isten nyelvét, az Úr megbocsátó, elfogadó, megbékéltető, szívektől szívekig hidat verő és egységet teremtő SZERETETÉNEK NYELVÉT!

Mi, Testvérek, akik ma pünkösdöt ünnepelünk, mi vagyunk hivatva arra, hogy kezdjünk el más nyelven beszélni: ahol gyűlölet gyilkol, a szeretet nyelvét – ahol a bűn mérgez, a megbocsátásét – ahol viszály rombol, a békességét – ahol kétség, csüggedés görnyeszt, a reménységét – ahol a szomorúság fojtogat, az örömét!

Nagyon más nyelv ez, mint a világ nyelve, mert ez a bennünk élő Krisztus nyelve, a Szentléleké, aki által mindenki előtt nyilvánvalóvá lesznek az „Istennek felséges dolgai”.