Isten szeretete tesz értékessé

• Olvasmány: Mózes 1. könyve 24,2-20
• Alapige: Filippiekhez írt levél 2,3-5

„Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt.”

Az Igében egymás és önmagunk értékeléséről van szó. A Szentírás valós üzenete és korunk sokszor (csak) hangoztatott hitvallása is, hogy az ember: érték! Érték egyénként is és a közösségben, a közösség számára is. A kérdés már csak az, hogy valójában minek az alapján értékelünk.

A teljesítmény alapján? Hogy azért mégis ki mit tud vagy hajlandó letenni az asztalra, mit tud felmutatni? Milyen képességei, adottságai, lehetőségei – „értékei” vannak? Valamelyest igen, persze.

DE! – gondoljunk most egy kicsit egyik drága kisgyermekünkre, pici unokánkra, amilyen ez a most megkeresztelt csöppnyi kislány is, vagy valamilyen fogyatékkal élő igaz jó barátra, vagy egy szerényebb képességű vagy lehetőségű kedves rokonra… Teljesítmény? Ugye, az előbbi mérőléc itt már kiesik a kezünkből, mert hát hogyne lennének ők mind értékek?! Miért? Mert a szívünknek drágák, mert szeretjük őket!

Ugyanilyen nehéz kérdés az önértékelés. Mitől függ?

Attól, ahogy mások – egyének vagy a közösségeim – megbecsülnek, értékelnek, elfogadnak engem? Vagy képes vagyok ezektől függetlenül értékelni és elfogadni magamat? Szeretni önmagamat? És nem a kritikákra adott önnyugtató daccal: Én márpedig ilyen vagyok és kész! Így kell elfogadni! És nem vállrándító önzéssel: Kit érdekelnek a többiek!

Hanem önkritikával, egészséges énképpel, egyszerre önbizalommal és alázattal értékelni, elfogadni, szeretni önmagamat.

A felolvasott ószövetségi történetrésznek három főszereplője van: Ábrahám, az öreg szolga és Rebeka. Mindhárman rendkívüli dolgot tesznek, rendkívüli dologra képesek, melynek alapja, hogy igazán tudnak értékelni valaki mást!

Ábrahám oly nagyon szeretett fiának, Izsáknak az életét, sorsát leteszi egy szolga kezébe! Mert értékeli öreg hűséges szolgáját annyira, hogy rá tudja bízni egyetlennek tekintett fiának jövőjét: őt kéri meg, hogy messzeföldről, szülőhazájából feleséget hozzon neki. Az öregbe vetett bizalom az, ami őt értékessé teszi.

A szolga pedig felvállalja ezt a hatalmas feladatot és a körülbelül 1000 kilométeres utat is, vissza Mezopotámiába, az ismeretlen jövőbe. És ezzel felvállalja a nehéz és felelősségteljes döntést is. Mert értékes számára Ábrahám, mert szereti és tiszteli – és ezért tud engedelmes lenni.

Rebeka pedig jön a kúthoz vízért. Ezen az estébe hajló órán, mikor már nincs az a nagy meleg, és mindenki – a nők, akiknek ez dolga volt – elindul vízért, jön ő is a hatalmas korsójával, hogy részt vegyen a családjáról való gondoskodásban.
És ez a tizenéves nagylány – mert nagyjából annyi lehetett – egy teljesen ismeretlen idős férfival szóba áll, megitatja, sőt külön kérés nélkül végig megitatja a tíz tevét is. Mert látja a rászorultságot, mert számára épp ez a hiány és maga a gondoskodás az értékes.

Mindhárman értékelnek valakit, és ezért tudnak bízni, engedelmeskedni és gondoskodni. Képesek arra, amiről Pál ír, hogy önmaguknál – abban az adott helyzetben – különbnek, fontosabbnak tartsanak egy szolgát, egy gazdát és egy ismeretlen, szükségben lévő öregembert.

És akkor, amikor valakit értékelnek, bíznak-engedelmeskednek-gondoskodnak, abban és azáltal lesznek hatalmasan értékesek ők is! Hiszen a bizalmuk, az engedelmességük és gondoskodásra induló szívük miatt lehet házasság a történet vége, és lehet majd Izsák folytatója az üdvvonalnak, lehet majd ősatyja Izraelnek és később Jézusnak magának!

A legfontosabb kérdés azonban az, hogy hogyan lehetséges mindez. Hogy a „kevés vagyok, hogy én tegyem meg” és a „meg kell tennem a másikért” és a „megteszem, mert megtehetem” alázata miért tud bennük működni és őket magukat naggyá tenni?

Nos, azért, mert a történet igazi és legfőbb szereplője Isten! Isten irántuk (és irántunk!) való bizalma, odaadása, gondoskodása: szeretete! Melynek végső és legnagyobb „bizonyítéka” Jézus Krisztus.

A felolvasott Filippi levélben fogalmazza meg ezt Pál apostol gyönyörűen: az az indulat – lelkület, gondolkodás-érzés, hozzáállás – legyen bennetek, ami Jézusban! És a jól ismert Krisztus-himnusszal folytatja: „mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” Ő vállalt minket és meghalt értünk, mert ennyire szeret, mert Őneki mi vagyunk az érték, a drága kincs!

Ez a lelkület működik a történet szereplőiben is, mert Istent ismerők és Őhozzá tartozók.

Ábrahám elsősorban Istenben bízik, az Ő ígéretében, és ezért tud a szolgájában is – ahogy mondja is neki: Az Úr elküldi veled angyalát, Ő maga lesz veled!

A szolga elsősorban Istennek engedelmeskedik, az Ő tervének, és az Ő kezébe teszi le egész útját. Mikor megérkezik a város határához, a kúthoz, nem eszik és iszik, hanem azonnal imádkozni kezd!

És Rebeka is elsősorban Istentől kapott lelkülettel gondoskodik, és azután Őbenne bízva indul el az ismeretlenbe, egy sosem látott férfi feleségének!

Bíznak – Istenben, engedelmeskednek – Istennek és gondoskodnak – mert átélik Isten gondoskodását. Képesek alázatra, önodaadásra, szolgálatra, szeretetre: a másik értékelésére! Nem dicsőségvágyból, nem önzésből, nincs szükségük rá, mert önbecsülésük, önértékelésük nem ezeken múlik, hanem Istentől kapott.

Tapasztaltuk már talán, hogy a leghangosabb, legerőszakosabb emberek élete és viselkedése mögött legtöbbször valójában én-hiány, bizonytalanság, kisebbségi komplexus van, ezért kell magukat annyira előretolni, kiabálni.

De akik Istenben bíznak és tudják, hogy Ő bízik bennük, akik Istennek engedelmeskednek és tudnak Őrá figyelni, hallgatni, mert uruknak és megtartójuknak ismerték meg Őt, akikről Isten gondoskodik és ezért tudnak mások felé is szeretettel fordulva gondoskodni – azok tudnak Pál intésének engedni és a másikat értékelni.

Mert ismerik saját Istentől kapott értéküket, amiről így beszél az Úr – ezt mondja nekünk is – Ézsaiás próféta által:

„Mert én, az ÚR, vagyok a te Istened, a te szabadítód! Drágának tartalak és becsesnek, mivel szeretlek!” (Ézs 43,3-4)