Isten szemefénye vagyunk!

• Olvasmány: 5 Mózes 32,1-11
• Alapige: Zsoltárok könyve 17,6-8

„Hozzád kiáltok, mert meghallgatsz, Istenem. Fordítsd felém füledet, hallgasd meg beszédemet!
Tégy csodát irgalmasságodból híveddel, mert te megszabadítod a benned bízókat, akik jobbodhoz menekülnek támadóik elől.
Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába!”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]B[/fusion_dropcap]ibliaolvasó Kalauzunkat követve minden napra kapunk egy ó- és egy újszövetségi igeszakaszt. Ám vasárnaponként egy zsoltárt is! A mai a 17. zsoltár, mely az úgynevezett panasz-zsoltárok közé tartozik. Olyan imádságok ezek, melyekben a mélységből, a sötétségből imádkozik Isten embere, egyénileg vagy közösségileg. És ez a mélység, amelyben a panasz-imádság megszületik, nagyon sokféle lehet.

Lehet ellenség, mint ebben a zsoltárban. Lehet betegség, amikor a halál közelébe kerül a zsoltáros. Lehet gyász, amikor elvesztettünk valakit. Lehet csalódás, amikor hűtlen lett valaki hozzánk. Lehet egy kapcsolati krízisnek a fájdalma, amikor otthagytak, magunkra hagytak. Lehet a munkának az elvesztése, amikor komoly anyagi gondokba kerültünk. Nagyon sokféle élethelyzetünk lehet.

A panasz-zsoltárok ugyanakkor, köztük a mai is, nagyon bensőséges, személyes hangú imádságok. Ez nagyon fontos, hiszen éppen amikor sötétség, mélység, nehézség, küzdelem van az életünkben, akkor szoktuk azt érezni, hogy messze kerültünk Istentől. És akkor bizony nehéz imádkozni. De a panasz-zsoltárok éppen arra tanítanak mindenek előtt, hogy egyáltalán imádkozzunk! Forduljunk Istenhez! Bárcsak önkéntelen, természetes dolog lenne, hogy a nyomorúságban, sötétségben Őhozzá menekülünk!

De ehhez az kell, hogy el tudjuk ismerni, ami valóságosan bennünk van: a fájdalmat, sötétséget, bűnt, nyomorúságot, üldöztetést! Magunkhoz tudjuk ölelni mindennek a valóságát! És ne tagadjuk vagy hárítsuk, ami valóságosan körülvesz minket!

A mai kultúra nem igazán tudja elismerni, elfogadni, ha valami súlyos sötétség vagy nehézség van az életünkben, hanem folyton azt sugallja: Légy pozitív! Minden rendben veled, minden oké, csak lépj túl rajta! Legfeljebb a családunkkal, vagy a legjobb barátunkkal tudjuk megosztani, különben senki nem akar igazán erről hallani.

Aztán lehet, hogy azt mondjuk: igen, tudom, miben vagyok, de úgy érzem, Isten elé ez nem való, nem mondható el. Igen, sok keresztényben működik egy ilyen gondolkodás, hogy ha nyomorúságban vagyok, ha harag és keserűség van bennem, akkor pedig távol vagyok Istentől, nem jöhetek elé.

De Isten ott tud és ott szeretne velünk találkozni, ahol valójában vagyunk, és nem ott, ahol lenni szeretnénk, vagy ahol szerintünk lenni kellene. Nem úgy van, hogy ha elég jó keresztény lennék, ami most nem vagyok, akkor tudnék találkozni Istennel. Nem! Abban, amiben vagyunk, szívünk valóságában, mélységében akar velünk találkozni!

Mit kezdünk tehát az indulatainkkal? Mert amikor haraggal, keserűséggel, váddal vagyunk tele, amikor elborítanak a negatív, ellenséges érzések, akkor imádságban is csak ezt tudjuk Isten elé tárni. Fontos tudni, hogy szabad, hogy ennek helye van. Sőt, itt van a helye!

Keresztényként biztosan felmerül bennünk az ellenvetés: hát Jézus nem azt tanítja, hogy imádkozzunk az ellenségeinkért, és áldjuk azokat, akik átkoznak minket? De igen, azt tanítja!

És pontosan a Krisztussal való közösségünk révén; mert az Ő Lelke él és munkálkodik bennünk; mert Ő maga is imádkozik értünk; ebben a Vele közösségben megélt imádságos jelenlétben el is jutunk odáig, hogy el tudjuk hordozni szeretetben az ellenségeinket, a csalódást, a kudarcot – de nem innen indulunk! Ez az út vége valóban – de az út eleje ott van, hogy kimondjuk Neki őszintén azt, ami bennünk van.

Egy teológus, Peterson így fogalmazott: „Könnyű őszintének lenni Isten előtt a hallelujáinkkal. Kissé nehezebb őszintének lennünk a fájdalmainkkal. Majdnem lehetetlen őszintének lennünk Isten előtt gyűlöletünk sötét érzéseivel.” Majdnem lehetetlen!

De hova kerül a gyűlöletünk, ha nem kerül Isten elé? Mert igenis munkálnak bennünk sötét indulatok. Ha elnyomjuk ezeket, vagy Isten jelenlététől távol engedjük ki azokat, akkor hihetetlen mértékű rombolást tudnak elvégezni.

A zsoltáros, Dávid Istennek mondja, előtte engedi szabadon az indulatait. Érdemes ezt megtanulnunk tőle: Isten felé robban, és nem emberek felé. Dávid, amikor „helyzetben volt”, ott volt előtte Saul a barlangban vagy mély álomban a sátrában védtelenül, megölhette volna, de nem tette, nem állt bosszút. Tudott nem kezet emelni Isten felkentjére, aki ellen pedig korábban ezzel az indulattal imádkozott.

Dávid minden mélységével együtt egészen önmaga tud lenni Isten előtt, teljes közelségben, szinte odabújva. Mert egyrészt bízik a hatalmában, azt mondja: Tégy csodát! Másrészt pedig bízik a szeretetében, kegyelmében, irgalmában: a híved vagyok, a tiéd vagyok, fiókád vagyok, a szemed fénye vagyok.

Lám, oda érkezünk meg az istenkapcsolatunkat illetően, ahová tulajdonképpen mindig, mert nem lehet másba, máshoz, mint a gyermek és az Édesatya viszonyához. Amire Krisztus is mindig buzdított és meghívott, mikor úgy tanította az Istent addig félelmetes Úrnak, kiejthetetlen nevű Örökkévalónak nevező Isten népét imádkozni, hogy: Mi Atyánk!

Nem tudom, ki milyen apa-képet, emlékeket, megéléseket hordoz/hurcol magában. Talán ezekkel könnyebb vagy éppen nehezebb… De a zsoltáros képei egyértelműek: a félelmetes-erős sasmadár – a fiókáival, a szemed fénye kifejezés. Mi kinek mondjuk ezt: drága kicsi szemem fénye!? Vagy kinek voltunk, vagyunk mi a szemefénye?

Igen, Testvérek. A kicsiny gyermek, aki minden daccal és durcával, nekikeseredő kis könnyeivel, megbántottságaival és félelmeivel szaladhat és bújhat a hatalmasnak, szinte mindenhatónak látott, de őt szeretőnek tudott szülőhöz, édesapához.

Tessék tudomásul venni, hogy Isten így szeret minket! És hogy a legnagyobb bűn ennek a kétsége! Annak a kegyelemnek, szeretetnek a kétségbevonása, ami ugyan nem valami ajnározó babusgatás, mert néha megfedd és vezetni, nagykorúvá tenni akar, de elfogad és megment – akár önmagunktól is.

Aki úgy szeret minket, hogy Egyszülött Fiában önmagát adta oda. Mert a szeme fénye vagyunk…