Isten szabadítása

• Olvasmány: Apostolok cselekedetei 20,17-24
• Alapige: 2 Mózes 14,9.10b-11.13-15

„Az egyiptomiak tehát üldözték őket – a fáraó minden lova, harci kocsija, lovasa és hadereje –, és utolérték őket, amikor a tenger mellett táboroztak Pí-Hahírótnál. Ekkor nagy félelem fogta el őket, és segítségért kiáltottak Izráel fiai az Úrhoz. Mózesnek pedig ezt mondták: Nincs talán elég sír Egyiptomban, hogy a pusztába hoztál bennünket meghalni? Mit tettél velünk? De Mózes így felelt a népnek: Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg benneteket ma az Úr! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket. Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg! Akkor ezt mondta Mózesnek az Úr: Miért kiáltasz énhozzám? Szólj Izráel fiaihoz, hogy induljanak!”

A Kalauz szerinti holnapi Igében azt hallottuk, ahogy Pál apostol Milétoszban elbúcsúzik az efézus vénektől. Ezt úgy teszi, hogy összegzi saját eddigi misszióját, hogy milyen megpróbáltatások között hirdette az evangéliumot, és hogy küzdelmeiben hogyan segítette, vezette őt Isten. – A hozzáolvasott Ige abban kapcsolódik, hogy itt is az Úr munkálkodásáról, vezetéséről hallottunk: Hogyan szabadítja meg Isten az Ő népét, és eközben mi a dolga a népnek.

Kétségkívül Izráel történetének legnagyobb horderejű eseménye volt a szabadulás Egyiptomból és az átkelés a Vörös-tengeren. Ezekre hivatkoznak legtöbbször a későbbi történetekben, a zsoltárokban és a próféciákban is. Amikor Izráel bajban volt, erre emlékeztették: Az Úr erős kézzel és kinyújtott karral hozott ki téged! És amikor Isten népe elbizakodott nagy jólétében, és elfeledkezett Uráról, akkor is ugyanerre emlékeztették.

A mi számunkra is rendkívül fontos ez a történet, hiszen Isten szabadításának ős-mintája tárul elénk. Különleges jelentőséget ad az eseményeknek, hogy Isten már előre ráteszi a Bárány, vagyis Jézus pecsétjét. A kivonulás előkészületéhez tartozott ugyanis a páskabárány elkészítése. Akik eszerint jártak el, és megkenték ajtófélfájukat a bárány vérével, azokat elkerülte a pusztító ítélet. A páskabárányban természetesen mi Jézus áldozatának előképét látjuk. Tehát a kivonulás és az átkelés történeteiből megérthetjük azt, hogy Isten nemcsak így és nemcsak az ilyen jellegű szorongattatásainkból szabadít meg, hanem életünk legvégső szabadítását is elvégezte Fia által.

Nézzük most a konkrét helyzetet: Isten népe kivonult Egyiptomból, de csak a Vörös-tengerig jut el. A fáraó rájön, hogy mégsem akar lemondani erről a munkaerőről, ezért utánuk nyúl, hogy visszaterelje őket. Válogatott hadinéppel, harci kocsikkal mennek Izráel után. Amikor pedig a nép észreveszi a fenyegetést, Mózes ellen fordul: Miért hoztál ide minket meghalni, nincs elég sír Egyiptomban? – Ekkor válaszként egy cselekvési utasítást kapnak. Isten szabadításának cselekvési utasítását.

„Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg benneteket ma az Úr!” Majd elhangzik két mondat: „Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” És rögtön utána: „Miért kiáltasz énhozzám? Szólj Izráel fiaihoz, hogy induljanak!”

Elsőre olyannak tűnik, mintha ez a kettő ellent mondana egymásnak. Hiszen vagy veszteg maradok, és akkor nem megyek sehova, vagy pedig elindulok, de akkor nem fogok veszteg maradni.

Az ellentmondás csak látszólagos. Ha a helyére tesszük e két mondatot, tökéletesen érthető, hogy a kettő együtt igaz: Az Úr készíti elő a szabadulást, – de népének kell végigjárni az utat, és küzdeni!

Az Úr harcol értetek, maradjatok veszteg! Lássátok először, hogy Isten cselekszik, és fogadjátok el, amit elétek kínál! Nyugodjatok meg, figyeljetek Rá, és legyetek készen beleállni Isten tervébe!

Azután pedig, amikor itt az idő, tessék felkelni! Induljatok el, mert készen van a szabadulás útja! Fogd a botodat – mondja Isten Mózesnek, és hajtsd végre vele, amit én már előkészítettem! Miért kiáltasz hozzám? Induljatok el, és járjátok végig, amit elétek adtam!

Igen: Nyugton maradni. – Majd pedig elindulni. Nehéz lecke van ebben, amit egész keresztyén életünkben az utolsó napunkig tanulnunk kell.

Tudunk-e lenyugodni, és veszteg maradni Isten előtt? Nem önzősködni, nem akaratoskodni: „Majd én!” „Ez az én életem!” Engedjük-e valóban, hogy az Úr harcoljon értünk? Megtaláljuk-e az Istenre figyelés csöndjét és idejét, amiben Ő elérhet és formálhat minket?

És amikor itt az idő, tudunk-e fölkelni, és elindulni? Tudunk-e cselekedni aszerint, amit megértettünk az Úrtól? Nem átadni magunkat a sirámnak és az önsajnálatnak, hanem megadni és megtenni, amit tehetségünkből Isten kér tőlünk?

Maradjatok veszteg. – Induljatok el.

Olyan jó, hogy van egy Mesterünk, akit ebben is követhetünk! Jézus mindig pontosan tudta, hogy mikor melyiknek van itt az ideje.

Ő igényelte, és meg is találta, elkülönítette magának azokat az időket, amikor csakis Atyja számára volt elérhető. Ilyenkor minden más, és mindenki más ki volt zárva. Többször is említik az evangéliumok Jézusnak az ilyen félrevonulásait, csendjeit, lelki töltekezéseit.

Aztán pedig, amikor annak volt az ideje, teljes erejét a tanításnak és a gyógyításnak szentelte. Teljes odaadással szolgált az emberek között.

Olyan jó volna megtanulni Jézustól ezt a bölcsességet, az idők és alkalmak felismerésének bölcsességét! Igényelni és elkülöníteni magunknak az Istennek szentelt időket, és azután cselekedni a megértettek szerint.

Veszteg maradni. – Elindulni.

Ebben a konkrét helyzetben Isten szabadítását úgy élték át Izráel fiai, hogy végig kellett menniük az úton, amit Isten már előkészített. És menet közben csodálatos módon átélték, hogy minden elrendeződik körülöttük.

A Vörös-tenger északi csücskénél vagyunk helyileg, ahol már nem túl mély a víz, viszont óriási területen terül szét, és a szél nyomása hatalmas szintkülönbségeket tud előidézni. Azt látjuk a bibliai leírásból, hogy Isten ezt a törvényszerűséget használja fel a szabadításhoz.

Először úgy munkálkodott Isten, hogy „egész éjjel erős keleti széllel visszafele hajtotta a tengert”. A széllel kiszárította népe előtt az utat, ők pedig így száraz lábbal kelhettek át. Ez a „száraz láb”-élmény nagyon fontos itt a történetben, és a későbbi visszaemlékezésekben is.

Amikor pedig később az egyiptomiak utánuk mentek, Isten úgy munkálkodott, hogy „megakasztotta a harci kocsik kerekeit”, így nehezen tudtak mozogni az időközben újra egyre sárosabbá váló talajon. Ez a „megakasztás”-élmény, mocsár-élmény szörnyű lehetett számukra. Nem volt menekvés, a visszatérő víztömeg elborította őket, így vesztek oda mind.

Így adott Isten szabadulást népének. Övéinek már csak látni, hinni, és elfogadni kellett a nekik ajándékozott győzelmet. Felszabadult örömében hálaéneket énekelt az egész közösség arról, amit megtapasztalt (2Móz 15,1-2):

„Énekelek az Úrnak, mert igen felséges,
lovat lovasával a tengerbe vetett.
Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem.”

Adja meg nekünk is a mi Urunk ezt az élményt, hogy így tudjunk énekelni! Adja meg nekünk az Úr, hogy Őrá figyelve, majd Neki engedelmeskedve egyre többször megtapasztalhassuk szabadításának örömét!