Isten minden teremtménye jó

• Olvasmány: 1 Mózes 1,1-13
• Alapige: 1 Mózes 1,31; 1 Timótheus 4,4-5

„Látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este és lett reggel: hatodik nap.”
„Mert Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele, mert megszentelődik Isten igéje és a könyörgés által.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]A[/fusion_dropcap] mögöttünk hagyott héten tartottuk gyülekezetünk hittantáborát a felsős hittanosokkal. A Teremtéstörténet alapján arról volt szó: Mennyi mindent kapunk ajándékba Istentől, hogy az életünk minél szebb, jobb és teljesebb lehessen. Minden nap a teremtés más-más részlete kapott hangsúlyt (pl. a szárazföld mint nekünk adott biztonságos élettér, a víz mint az élet feltétele, a csillagok mint a tájékozódás segítői, stb.), és mindig ezekhez kapcsolódtak a reggeli áhítatok, a délelőtti foglalkozások és délutáni kirándulások is.

A most felolvasott Igékkel mi is ehhez a témához kapcsolódunk. A teremtett világ Isten ajándéka, amellyel teljessé akarja tenni életünket. Az apostol megfogalmazásában:

„Isten minden teremtménye jó, ha hálaadással élnek vele.” Minden, ami szép, ami gyönyörködtet, minden, ami felüdít, ami táplál, amit Isten nekünk ajándékozott, – mindezt az Ő kezéből fogadhatjuk el. Élhetünk ezekkel, és hálát adhatunk értük a mi Atyánknak.
Bőkezű Istenünk van, aki a világ sokféle szépségével és örömével, hasznos és tápláló ajándékaival látott el minket. Fontos, hogy itt az apostol „teremtményekről” beszél, amikkel hálaadással élhetünk.

A Teremtéstörténetben minden egyes nap után, Isten minden alkotása után ez áll: „És látta Isten, hogy jó.” Az egész alkotó munkája is ezzel zárul: „Látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó”. És mit tesz ezután? Az egész világot, a szép és jó Teremtést odaajándékozza az embernek. Azt mondja neki: Legyen a tiéd, műveld és őrizd a földet, gondoskodj róla, és élj belőle!

„Isten minden teremtménye jó” – írja az apostol, és ezt még azzal is megerősíti, hogy „megszentelődik Isten igéje és a könyörgés által”.

Vajon mit jelent ez a mondat? Nyilván nem azt, hogy bármit megszentelhet valaki, ha felolvas valamilyen Igét, és mond egy fohászt fölötte. Itt az apostol nem valami formalitásról, hanem nagyon mély jelentőségű dologról ír. Egy összekapcsolódásról a Teremtő Isten, az ember, és a többi teremtmény között.

A teremtmények „megszentelődnek Isten igéje és a könyörgés által.” Vagyis mindezek az ajándékok bevonódnak a hívő ember és Isten kapcsolatába, beszélgetésébe. Mert nemcsak a gondjainknak van helye Istennél. Nemcsak a félelmeinkkel, fájdalmainkkal, mindennapi küzdelmeinkkel mehetünk Hozzá, hanem a sok szépségnek, ajándéknak is ott a helye Istennél. Az Istennel való kapcsolatunkban. „Megszentelődik az ige és a könyörgés által”. Ha tudsz érte imádkozni, ha tiszta szívvel tudsz hálát adni érte Istennek, akkor élj vele bátran, mert Isten minden teremtménye jó, ha hálaadással élsz vele.

Vajon hogyan vesz részt Isten a mi örömeinkben? És hogyan ajándékoz meg bennünket gazdagságából?

A kánai menyegző története (János 2) gyönyörűen bemutatja ezt. Már az alaphelyzet is érdekes, hiszen Jézust itt nem tanítani hívják, vagy gyógyítani, hanem egy lakodalomba. Ő pedig elfogadja a meghívást, hogy részt vehessen a házaspár és a násznép örömében. Jézus anyja is ott volt a meghívottak között.

Hogyan van jelen, és mit tesz Jézus? Sokáig semmi különöset nem tesz, nyilván együtt örül, együtt eszik és iszik a többiekkel, beszélget velük, és bizonyára a szokásos körtáncokba is bekapcsolódik. Az akkori keleti szokások szerint hét napig tartott a menyegző, volt tehát bőven idő egymásra, és a közös örömre. Jézus ott van köztük. Egyszer csak botrányos dolog történik: A vendéglátók rájönnek, hogy hamarosan elfogy a boruk. Ez igen nagy szégyen, ha kitudódik. Talán rosszul mérték fel a fogyasztást, talán szegények voltak, ezt nem tudjuk. Fontos viszont, hogy a bajban megtalálják Jézust, és a szolgák mindenben követik szavait.

Hat nagy kővedret töltenek meg vízzel, majd pedig Jézus szavára felkínálják belőle a bort a násznagynak és a népnek. Kiderül, hogy sokkal finomabb, mint az előző, és mennyiségre olyan sok, hogy nemcsak hét, hanem hétszer hét napra is elég volna.

Adódik a kérdés: Vajon miért segít Jézus ebben a nagyon emberi dologban? Miért adja nevét és isteni erejét egy menyegzőhöz, azon belül is a bor előteremtéséhez?

Hát azért, mert egyáltalán nem lényegtelen dolog, ami itt történik! Jelként teszi ezt Jézus, vagyis üzenete van vele mindenki számára. Ezzel a bőséggel előre mutat az Istennel való jövőbeli nagy örömlakomára. Megmutatja nyilvánvalóan, hogy Isten mellett öröm van és bőség. Ahogyan az Isten népének adott ígéret is hangzik már a pusztai vándorlás idején: „Ehetsz jóllakásig, és áldani fogod Istenedet, az Urat azért a jó földért, amelyet neked adott.” (5Mózes 8,10)

Igen. „Isten minden teremtménye jó, ha hálaadással élnek vele, mert megszentelődik Isten igéje és a könyörgés által.”

Tudunk-e hálaadással élni? Tudunk-e mindent hálával fogadni Isten kezéből, az Ő ajándékaként?

Látjuk-e Isten gazdag szeretetének jeleit az életünkben? Látjuk-e ezt szeretteinkben, a családunkban; látjuk-e a javainkban, abban, hogy van fedél a fejünk fölött, és van, mit ennünk? Látjuk-e szeretetét az ilyen hétköznapi, egyszerű dolgokban? És látjuk-e az erőnkben, az egészségünkben, ami talán pont elég arra, ami szükséges; és látjuk-e a tehetségünkben, az adottságainkban, jó tulajdonságainkban, amikkel élhetünk Isten dicsőségére?

Ez a mai Ige arra biztat bennünket, hogy gondoljuk végig az életünket ebből a nézőpontból: Megajándékozottak vagyunk, Isten szeretettjei vagyunk. Indítson ez mindig hálára bennünket Isten iránt!