Isten képe

• Olvasmány: Lukács evangéliuma 20,20-26
• Alapige: 2 Korinthus 13,5

„Önmagatokat tegyétek próbára, hogy hitben jártok-e! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van?”

Oly hosszú idő után ezen a hétvégén végre levehettük a maszkot, újra látjuk egymás arcát – itt a templomban is – fedetlenül. Persze, van, ahol még szükséges hordani, de közösségi tereinkben már nem muszáj.

Sok szempontból nehéz volt ez a kötelezettség, bár tudjuk, hogy szükség volt rá. Nehezebb volt a levegővétel, hát még az éneklés a maszk alatt, párásodott a szemüveg, azokról nem is beszélve, akik a munkájuk miatt fél napokon át is viselték!

Számomra nehézséget leginkább a felismerésben és a megértésben okozott. Felismerni azt is, akit ritkán látok, vagy talán csak egyszer-kétszer találkoztunk, de számít rá, hogy emlékszem, hogy megismerem. És megérteni a már gyenge hangú időst a gyülekezetben, vagy a hozzám szaladó és lelkesen mesélő cérnahangú kisgyereket az iskolában. Mert fontos, amit mond, mert várja a választ.

A maszk fölött éltek a szemek, és bennük sok minden ott volt, de a maszk alatt mégis oly sok vonás, mosoly, legörbülő száj, fintor láthatatlan maradt. Elfojtódtak a hangok, és rá kellett jönnünk, hogy nem csak a siketek olvasnak szájról, hanem valójában mi mindannyian, hogy a szavak formálódásának látványa mennyit segít a megértésben.

Most ennek vége, felismerés és megértés újra könnyebb. Látni és tudni, hogy kiben mi van, ki kicsoda. Bár így sem mindig könnyű, mert a maszkok bár lekerültek, az álarcok azonban nem feltétlen. Sok minden benne van ebben az Igében, történetben: igazi arc, ál-arc, arc-kép, kép-mutatás, valaki képének viselése, kép-viselete…

Legelőször egy direkt felvett kép-mutató ál-arccal találkozunk, az írástudó nyájas szavaival, megnyerő gesztusaival, amik mögött egészen más van. Kelepcét akar állítani Jézusnak, és megkérdezi, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy sem. Igazi csapda-kérdés ez.

Jézus korában volt, aki nyíltan szembeszállt a fennálló rendszerrel; volt, aki passzívan tette ezt; voltak olyanok, akik érdekeik szerint alkalmazkodtak a fennálló rendhez. A vallás képviselőit is állásfoglalásra késztették, hogy ők hol állnak. A zélóták fegyvert fogtak a megszálló rómaiak és a magát istenítő római császár ellen. A farizeusok a Messiástól várták a rómaiak kiűzését, de muszájból fizették a római adót. A szadduceusok reálpolitikusként, belső ellenállás nélkül megfizették az adót a császárnak.

Ha Jézus igennel felel, akkor azonnal az a vád éri, hogy ő kiszolgálja az elnyomó pogány hatalmat, és sokak szemében népszerűtlen lesz. Ha viszont nemleges a válasza, akkor a forrófejű lázadókkal kerül egy táborba, akik az adófizetés megtagadásával is kifejezésre juttatták, hogy nem fogadják el a rómaiak hatalmát, s akkor méltán lehet fellépni ellene.

A provokáló írástudó büszke lehetett kérdésére, és bizonyosan azt gondolta, hogy arra Jézus egyszerűen nem adhat jó választ.

Jézus azonban átlátott az álarcon. A szavakon, a kérdésen. Ő mindig pontosan tudja, mi az igazi arcunk, mik az igazi kérdéseink. És visszakérdez. Ami nem csak és nem elsősorban bámulatos bravúr, amivel valóban ügyesen kibújt a csapdából, hanem kimondása a legfontosabb kérdésnek: Valóban, kinek mit kell adnunk? Valójában, kinek mivel „tartozunk”?

És a kép-mutatókat kép mutatására és kép látására hívja!

Hogy nem az a legelső kérdés, hogy milyen politikai viselkedésből derül ki, hogy jó istenhívő vagy-e, Krisztusnak jó követője, jó keresztyén!

A társadalmi rend, a gazdasági folyamatok, egy közösség élete mindig magán viseli az emberi arcot. És ez a rend, amelyben – ahogy Pál is írja – benne van a felsőbbségnek való engedelmesség és az érte való imádság, a felelősség azért a közösségért, amelybe belehelyeztettünk, a népért, amelybe születtünk: Isten teremtettségi rendje. (Jézus éppen azáltal veszi ezt komolyan, hogy túllép a leegyszerűsítő provokáción.)

Ez az emberi arc a földi életünk része. Minden következményével, ajándékával és kötelességével együtt. De nem ez a legelső kérdés!

Hogy jó istenhívő vagy-e, Krisztusnak jó követője, jó keresztyén, nem a kezedben tartott pénzen lévő képből derül ki. Hanem abból a képből, amit te viselsz! Ez Jézus válasza. S minden más csak ebből fakadó következmény.

A jelenlévők közt mindenki értette a válaszát. A pénzen a császár képe – a császárnak, ami a császáré. De Istennek, ami/aki az Istené! Min, kin van rajta az Isten képe? Igen, mindenki ismerte a Teremtés Könyvének Igéjét: Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette!

Talán mind átéltük már a felismerés élményét, mikor egy kisgyermek láttán, akinek ismerjük a családját, felszakad belőlünk: Kiköpött apja vagy anyja! Tiszta nagyanyja vagy nagyapja! Vagy azt a jóleső érzést, mikor gyermekünkre, unokánkra mondja ugyanígy valaki: Mennyire hasonlít rád! Mennyire te vagy!

Isten megismerhető arca Jézusban öltött testet. És nem, ebben az értelemben nem valami beképzeltség vagy istenkáromlás azt mondani, azt gondolni, úgy élni igyekezni, hogy én Istenre, Jézusra szeretnék hasonlítani! Hanem Istennek, a mi szerető Atyánknak kedves, sőt az Ő gyermekeitől várt, kívánt szándék.

De hogyan lehetséges ez? Mi esendő, gyarló emberek sosem leszünk Isten tökéletes képe – úgy, ahogy az Egyszülött Fiú, a testté lett Ige, a Szentháromság 3. személye az. Az óemberünk arca mindenen átüt, ahogy Pál is fájdalmasan feljajdulva megvallja és panaszolja ezt.

Ezért egyedül úgy lehetséges, hogy mi az Egyszülöttért, Isten kegyelméből, szeretetéből befogadott, örökbefogadott, istengyermekké tett, újjászült, újjáteremtődő gyermekei vagyunk Istennek!

Több kedves ismerősöm is van, akik minden kálváriáját végigjárták annak, hogy nem születhet gyermekük, és párjukkal végül az örökbefogadást választották. Különösen egyikőjüknél, aki újszülöttet kapott volt számomra döbbenetes és csodálatos kezdettől fogva, hogy a teljesen más géneket hozó kisfiú hogyan kezd egyre jobban hasonlítani az apjára, anyjára. Igen, az örökbefogadókra! A mozdulatai, a fejtartása, a mosolya, a dühös grimaszai, a szavajárása, de lassan már a vonásai is!

Döbbenetes valóban, de annyiban érthető, hogy hát velük él! Velük él. Bennük bízik, általuk oltalmaztatik és tápláltatik. Velük beszélget, nekik sír és velük nevet. Ők tanítják az életre. Viselkedésre, szavakra, gondolkodásra. És amikor a barátnőmnek őszintén el is mondom, hogy ez a gyerek bámulatosan hasonlít rájuk – látom a szemében az öröm könnyeit.

Higgyük el és értsük meg: Isten erre az örömre vágyik! Hogy elkezdjünk mind jobban Rá hasonlítani. Képét hordozni, Jézus példáját követni, hangját szólni, gondolkodását cselekedni, Isten igazságát, szentségét és szeretetét megmutatni e világban.

De ehhez: Vele kell élnünk. Benne bíznunk. Tőle várnunk-kapnunk oltalmat és élettáplálékot. Vele beszélgetnünk, Neki sírnunk, Vele nevetnünk. Hagyni, hogy Ő tanítson az életre, viselkedésre, szavakra, gondolkodásra, mindenre…