Isten háza

• Olvasmány: Királyok 1 könyve 8,22kk
• Alapige: Ézsaiás 56,7

„Örömet szerzek nekik abban a házban, ahol hozzám imádkoznak.
Mert az én házam neve imádság háza lesz minden nép számára.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]B[/fusion_dropcap]ibliaolvasó Kalauzunkat követve ma Salamon templomszentelési imádságát hallhattuk. Ő volt az, aki felépítette az első jeruzsálemi templomot, amelyet apja Dávid szeretett volna, de Isten ezt a feladatot az utódjának, a fiának szánta. Tudjuk, előtte az istentisztelet helye a szent sátor volt, és a szövetség ládája abban foglalt helyet.

Amikor a templom elkészült, Salamon összegyűjtötte az egész népet, majd a szövetség ládáját, Isten jelenlétének helyét, jelét elhelyezték a templom legbensőbb részében, a szentek szentjében. Ekkor Isten dicsősége, jelenléte felhő formájában leszállt a templomra, és betöltötte a házat, amit Salamon épített. Ez volt az egész építkezés legszentebb pillanata, Salamon ekkor mondta el ezt az imádságot.

És tudjuk, hogy ettől kezdve Isten népe életében különlegesen nagy jelentősége volt az egyetlen templomnak. Nagy ünnepeken messziről is odazarándokoltak, Isten oltalma biztosítékának tartották. Ama szent helynek, ahol Isten népe összegyülekezik, és ahol az Úr jelen van!

Csakhogy már Salamon is felismeri és ki is mondja ennek a lehetetlenségét és kísértését: „De vajon lakhat-e Isten a földön? Hiszen az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged, hát még ez a ház, amelyet én építettem!” Tényleg, befogadhatja-e Istent egy épület? Nyilván nem.

Nem tudja Őt magába zárni, befogadni ennek a teremtett világnak egyetlen darabkája sem! Mert Ő ott van mindenütt, sőt helyesebb, ha úgy fogalmazunk, hogy a „mindenütt”, a minden van és létezhet egyedül Őbenne! Ahogy Pál is mondja: „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”.

Egyetlen „hely” volt a világtörténelemben, „amelyben” Isten tökéletesen jelen volt ezen a földön, mégpedig a názáreti Jézusban. Amikor tanítványai lenyűgözve mutogatják neki a jeruzsálemi templomot, ezért mondja lelkesedésüket lehűtve Jézus, hogy „Romboljátok le! Én három nap alatt felépítem!” Saját testének megfeszítésére és feltámadására utalt, hiszen Ő maga volt e földön Isten valóságos jelenlétének temploma.

Amikor pedig a samáriai asszonnyal beszélget a kútnál, ki is mondja az Úr, hogy nem itt vagy ott, Jeruzsálemben vagy a Garizim hegyén kell Isten imádni, hanem „lélekben és igazságban”. Aki hisz az Úr Krisztusban és megkapja a Szentlélek ajándékát, az maga – gyarló emberi volta ellenére is – Isten temploma lehet, ahogy Pál is írta: Nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma?!

S mégis, mindezek ellenére, Isten maga az, aki aprólékos útmutatást adva elrendeli a szövetség ládájának elkészítését, a szent sátor és aztán a templom megépítését! És Ő maga az, aki jelenlétét ígéri és meg is mutatja ezekhez köthetően.

A tizenkét éves Jézust is hosszú keresés után a templomban találják meg a szülei, akiknek azt mondja, hogy ez az Atyja háza, hát hol lehetne máshol! Felnőttként pedig féltő szeretettel, ostorral kergeti ki a kalmárokat és az állatokat, mert az „imádság házát rablók barlangjává” tették.

Olvastam valahol egy orvos anyukáról, aki a kislányával sétálgatott a városban, és a templom mellett elhaladva a csöppség megkérdezte tőle, hogy ugye itt lakik a Jóisten. Mire az anyuka azt válaszolta, hogy nem, kicsim, Ő itt rendel…

Bizony, Isten akarata, hogy legyen templom, de azért, mert nekünk van szükségünk arra, nem neki. Nekünk van szükségünk templomra, imaházra, az összegyülekezés szent helyére, mert ezek épülete, falai által tud minket Isten kiemelni, beemelni és felemelni.

Ki kell, hogy emeljen. Mert hiába mondják némelyek, hogy ha Isten Lelke által bennünk lakik, és mindenütt velünk van, akkor lehet otthon egyedül is Bibliát olvasni meg imádkozni – ez csak részben igaz.

Először is, megtesszük-e egyáltalán?!? És ha belekezdünk, mennyi idő az? Öt perc? Tíz perc? Mert közben bekopog valaki, vagy jön és megszólít egy családtag, vagy csak felpillantunk, körbenézünk és mindjárt eszünkbe jut megannyi tennivaló. Ebédfőzés közben képernyőről istentiszteletet nézni bizony nagyon nem ugyanolyan, mint itt lenni!

Igen, ki kell lépnünk, ott kell hagynunk egy órára a nyüzsgő, sodró vagy épp ránk nehezedő életünket, hogy a templom falai leválaszthassanak a mindennapokról, és felszabadíthassanak Istenre. Hogy szabadulhassunk elcsendesedésre, az Ige tükrében önvizsgálatra, élettanácsra, a Tőle kapott örömre, a kegyelem és bizalom örömére.

De ezek a falak, a templom által Isten be is emel minket egy valóságos, élő közösségbe. Igeolvasás, imádság és ének hangzik itt is, de együtt!

A magányos igeolvasásban lehetnek részek, amiket nem értünk vagy amin átsiklunk, de a gyülekezet közösségében a lelkész igehirdetése által Isten valamit kiemelni, megmagyarázni, megszólító üzenetté formálni tud a számunkra. Ahogy az imádság közben is kevésbé kalandozik el a gondolat, ha az vezetett, ha együtt, közösségben fohászkodunk.

Jézus valóban azzal búcsúzott tanítványaitól, és üzeni nekünk is, hogy: Veletek vagyok minden napon! De ott van az az ígérete is, hogy ha ketten vagy hárman együtt vannak az Ő nevében, Ő ott van közöttük. Mert az már az Ő közössége, családja.

Tényleg Isten gyermekei lehetünk egyen-egyenként a hit által, kegyelemből, a Krisztusért. De ebben a mai individualista világunkban talán nehéz igazán megérteni, hogy ha a gyermekei vagyunk, akkor egymásnak testvérei! Hogy Istennek népe, családja van ezen a földön!

Az egyenként meggyújtott, szétszórt faágak is tudnak persze égni, de az ilyen láng könnyebben ellobban, mint ha ezek a hasábok összerakva tábortűzzé, egymást erősítve és melegítve és újragyújtva lobognak.

Végül pedig, Isten az Ő összegyűlő népét fel is emeli, felmutatja! Ahogy Jézus is mondja rólunk: hegyen épített város, világító mécses vagytok! A templomba jövetel, az ittlét tehát misszió és bizonyságtétel is! Megfordul-e bennünk, hogy amikor egybegyűlünk, hogy Istent magasztaljuk, Hozzá könyörögjünk, Őt hallgassuk, azt nem csak magunkért tesszük, hanem ezzel Istent képviseljük a népek, az Őt még nem ismerők között?

Ahogy Salamon is említi imádságában azokat, akik messze idegenből jönnek Istent keresve, hogy legyen számukra is imádság helye a templom. A mi istentiszteletünknek ugyanígy feladata, hogy legyen hová jönnie az Istent keresőnek. És hogy láthassa az Úr napján a szomszéd, munkatárs, családtag – legyen ez a mi hiteles bizonyságtételünk – hogy egy reformátusnak, egy hívőnek valamiért ez mindennél, ebédfőzésnél, munkáknál, egyéb programoknál is fontosabb!

Minderről szól a 4. parancsolat: „Emlékezz meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt!” Engedd, hogy Isten általa kiemeljen a hétköznapok folyamából, hogy beemeljen a testvéri közösségbe, egymás biztatására, erősítésére, és hogy felemeljen, hogy mindenki láthassa: Őhozzá tartozol!