Isten gyermekei vagyunk

• Olvasmány: Rómaiakhoz írt levél 9,6b-16
• Alapige: Galatákhoz írt levél 3,24-26.29; 4,3-7

„Tehát a törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg. De miután eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelőnek alávetve. Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök…
Amikor kiskorúak voltunk, a világ elemei alá voltunk vetve szolgaságra. De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atyám!” Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]M[/fusion_dropcap]ind a Római, mind pedig a Galata levélből felolvasott mai Igéink Isten kiválasztásáról tanítanak bennünket. Annak két különböző oldalát mutatják be. Nagy és súlyos téma ez, egész létünk, keresztyén életünk, a hitünk alapjáról szól.

A Róma 9-ben Pál apostol a kiválasztásnak a „titok-részét” írja le, Isten választásának szabadságát. Egyik emberen könyörül, a másikat megkeményíti – írja az apostol. Egyiket elhívja, kiválasztja magának, és kegyelmében részesíti, a másikat pedig nem.

Olyan titok ez, amiről végeláthatatlan beszélgetéseket, vitákat lehet folytatni, és amivel megszámlálhatatlan írás, tanulmány és könyv foglalkozik, de a titok Isten titka marad. Jákóbot kiválasztotta, Ézsaut pedig nem. Az újszövetségi korban nagyon sokan beszélgettek Jézussal, de nem mindenki lett a követője.

Vajon miért lesz egyik ember alkalmassá az Ige befogadására, a másik pedig nem? Egyiknek van fogékonysága, lelki antennája Isten és a hit dolgaira, a másiknak nincs. – Isten szabad döntése ez.

Az életünk gyakorlata felől nézve sokkal izgalmasabb az a kérdés, hogy vajon mi hogyan kapcsolódunk a kiválasztás témájához.

Erre válaszol az apostol a Galata levélből felolvasott részben: Mi Isten kivételezettjei, választottjai vagyunk. A kiváltságunk az, hogy az Övéi lehetünk. Erről szól az a szép bizonyságtétel, amit gyakran a keresztelők előtt énekelünk: „Még meg sem formált szent kezed, már elválasztál engemet, hogy társam légy e földön.” (329. dicséret)

Kiváltságunk lényegét Pál apostol azzal a képpel érzékelteti, ahogyan egy rabszolgát felszabadítanak, majd fiúvá fogadják, tehát örökössé teszik.

Abban a korban a rabszolgatartás teljesen elfogadott volt. A rabszolgát piacon, pénzért vették, ahogyan a haszonállatokat szokás. A legalantasabb munkákat is szó nélkül el kellett végeznie. A gazdája tulajdona volt, egy jog nélküli senki, egy élő munkagép, akivel bármit megtehetett ura. Képzeljük most el, hogy egy ilyen gazda megszereti a rabszolgáját, és egy napon közli vele: Nem tekintelek többé rabszolgának. Felszabadítalak téged, és a gyermekemmé fogadlak. Te fogod örökölni a házamat, birtokomat, és minden vagyonomat! – A rabszolga ezt hallva biztosan azt hinné, hogy álmodik, mert ilyesmi a valóságban nem is történhet meg.

Márpedig Igénk szerint pontosan ez történik a keresztyén emberrel. Szolgaságra voltunk vetve, de aztán Isten a gyermekeivé fogadott minket, és örököseivé tett.

A kiváltságunk az, hogy Isten, aki sorsunkat irányítja, nem egy rabszolgatartó, hanem egy szerető és gondoskodó apa. Amit teszünk, többé nem parancsra, nem kényszerből, fogat csikorgatva, megalázva kell tennünk, hanem tehetjük szabadon, örömmel, önként. Tehetjük hálából, azért, hogy Urunk felé kifejezzük szeretetünket.

Ez az Ige kétféle életmódot tár elénk. Az egyik lehetőség a „szolga-módon” történő, „rabszolgai” élet. Ezt úgy írja le az apostol, hogy „a világ elemei alá voltunk vetve szolgaságra”. A „világ elemei” olyan erők, hatalmak, amelyek a korabeli ember felfogása szerint befolyásolták az ember sorsát. A különös kifejezést ma talán úgy fordíthatnánk le, hogy külső kényszerek hatása alatt élünk.

Így már egész ismerős a helyzet nekünk is, mert bizony sokféle „kötelék” hat ránk, köt gúzsba minket. Sokféle kényszer érvényesül az életünkben. Ijesztő belegondolni, mennyi szállal vagyunk hozzákötve dolgokhoz. Gondoljunk csak a mindentudó okostelefonokra: aki megismerte, hogy az élet különféle területein milyen hasznos segítőtárs, az el sem indul sehova nélküle. És persze nemcsak tárgyak, hanem a szokásaink, a napi rutinjaink, külső elvárások és egyéb kötelékek teszik „kötöttpályássá” életünket.

Ez az Ige azt az örömhírt közli velünk, hogy a „világ elemeinek” uralma alól Isten megmentett. Elénk tár egy másféle életlehetőséget: a Jézusban kiváltságosak, a megszabadítottak életét.

Vajon hogyan tudjuk ezt az új helyzetünket elfogadni, és tudatosítani? Van az Igében egy olyan gyakorlat, ami segíthet ebben. Mégpedig a megszólítás. Az a mód, ahogyan Istenhez fordulhatunk. Így olvastuk: „Isten elküldte Lelkét, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atyám!” De lehet ezt úgy is fordítani, ahogy a Károliban olvassuk: elküldte Lelkét, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atya!” Talán ellentmondás volna itt? Isten Lelke kiáltja ezt, vagy mi szólítjuk így Istent? Nincs semmilyen ellentmondás, hiszen a Lélek kiáltja ezt, de bennünk, rajtunk keresztül kiáltja, a mi szánkkal, a mi szívünkkel. Így formál át minket.

Ez a megszólítás segít nekünk elfogadni, és élni a kiváltságunkkal. Ez segít belénk nevelni, és megerősödni új helyzetünkben.

„Abbá”. Egy arám kisgyermek szólíthatta így az édesapját. Egy rabszolga soha nem szólhatott így urához. Csakis a kisgyermek. Az „atya” fordítás sajnos nem adja vissza teljesen azt, ami ebben a szóban eredetileg benne van. Az apuci, apácska, apukám, stb. kifejezéseket talán nem érezzük méltónak Istenhez. Ezért maradunk az atyánál, de fontos, hogy tudjuk: Tartalmilag a kisgyermeknek a kedves, becézgető szeretete van ebben a megszólításban! A gyermek teljes bizalma, ráhagyatkozása a szülőre, mellyel tudja, hogy tőle csakis olyat kap, ami a szeretetéből fakad. Tudjuk, hogy Jézus is gyakran így nevezte Istent: atyának, apának, gondviselő, szerető szülőnek, és bennünket is arra tanított, hogy így szólítsuk Őt.

Merjük-e valóban így szólítani Istent? Merünk-e, tudunk-e élni azzal a kiváltságunkkal, hogy Ő a gyermekeivé fogadott minket?

Természetesen ebben a gyakorlatban nem a megszólítás külsősége, formája a fontos. A Jézustól tanult imádságot gyakran elmondjuk, vasárnaponként a „Mi Atyánk” több millió ember szájából hangzik el. A lényegi kérdés az, hogy vajon csak mondjuk, vagy tényleg meg is éljük ezt! Valóban Atyánknak tudjuk-e Istent, akire mindenestől rábízhatjuk magunkat. Akit teljes bizalommal bármikor kereshetünk.

Vigyük el, és forgassuk magunkban az Ige bátorítását, hogy mi Isten kiváltságosai vagyunk! Kivételezettek. Isten a sajátjaiként, gyermekeiként tekint minket. Éljünk tehát ezzel a kiváltsággal, és teljes bizalmunkkal Őrá hagyatkozzunk életünk minden helyzetében!