- Olvasmány: 1 Mózes 8,1-16
- Alapige: 1 Mózes 8,11-13
„Estére megjött hozzá a galamb, és íme, már egy leszakított olajág volt a csőrében. Ebből tudta meg Nóé, hogy leapadt a víz a földről. Várakozott még újabb hét napig, és kiengedte a galambot, de az már nem tért vissza hozzá. A hatszázegyedik esztendőben az első hónap első napjára fölszáradt a víz a földről.” Az esztendő második vasárnapján a Szentírás elejéről olvastuk az Igét, az özönvíz történetéből. Az özönvízről leggyakrabban Isten haragvó ítélete jut a bibliaolvasó ember eszébe: A földet elárasztó emberi gonoszságra a mindent elmosó hatalmas áradattal válaszolt Isten. A történet most felolvasott részében azonban már nyoma sincs haragvásnak és ítéletnek. Ellenkezőleg: A reménység történetévé válik. Isten megmentő szeretetének története ez, mellyel Noé és családja felé fordul. Isten kegyelmes szeretetét hirdeti ma is, nekünk is, így az esztendő elején. Mindenekelőtt próbáljunk belehelyezkedni Noé és családja ottani helyzetébe, hogy minél jobban érthessük az Ige üzenetét! Vajon mit érezhettek, amikor már hosszú hetek óta a bárkába bezárva utaztak? Ki voltak téve a víztömeg ringatásának vagy éppen haragos hullámzásának. Ne feledjük, hogy a bárkát nem tudták irányítani. Nem véletlen, hogy az eredeti héber szó egyáltalán nem valami hajóról beszél. Az nem egy szép, kecses vonalú bárka volt, ahogyan gyakran ábrázolni szokták. Az eredeti kifejezés szerint a bárka egy óriási láda volt. Egy doboz. A bent levők által irányíthatatlan és lezárt hatalmas ládát csakis Isten irányíthatta. Noé és családja számára az a megmentés eszköze, de emberileg nézve annak bezártságából már biztosan szabadságra és szilárd talajra vágytak. Milyen lehetett nekik, amikor a bárka megfeneklett az Ararát hegyén? Nyilván érezték lentről a koppanást, talán meg is billent kicsit a hatalmas láda. A reménység első jele lehetett ez számukra! Érezhették a szilárd talajt, de a kijutásra bizony még további heteket kellett várniuk. Mindannyian találhatunk kapcsolódási pontokat Noé története és a saját életünk között. Talán ismerős nekünk is az ilyen bezártság, amikor a várakozást kényszerűen és tehetetlenül kellett elviselnünk. Mert egy lábtörés, vagy valamilyen betegség miatt szobafogságba kerültünk. Amikor nem szerettük, hogy csak egyetlen választási lehetőségünk van, mert kényszerhelyzetben voltunk. Vagy amikor nagyon kijönnénk már szorult helyzetünkből, szabadságra vágyunk, de még várnunk kell, még nem lehet. Vagy amikor nincs a kezünkben az irányítás. Mint amikor a biztos kezű autóvezető az anyósülésre kerül, és két percenként tapossa a „féket”, de az nem az ő lába alatt van. Ilyen, amikor mások irányítják a dolgainkat, mások alakítják az életünk menetét. Mit teszünk az ilyen helyzetekben? A történetben azt olvastuk, hogy Noé madarakat bocsátott ki a bárkából. Ezek, mint afféle felderítő egységek, segítettek információt szerezni a föld lakhatóságáról, a víz visszahúzódásáról. Először hollót, majd galambot küldött ki. Gyönyörű és beszédes kép ez, ahogyan útjára bocsátja a madarat, majd várja az eredményt, s aztán napok múlva ugyanígy tesz. Olyan ez a madár-kibocsátás, mint egy-egy karnyújtás Isten felé. A reménykedő ember mozdulata ez. Azé az emberé, aki hiszi, tudja, várja, hogy a próbáknak hamarosan vége lesz. Nemsokára eljön a szabadulás pillanata. Ez a beszédes kép is kérdez bennünket: Mit teszünk mi szorult helyzeteinkben? Vannak-e ilyen mozdulataink, karnyújtásaink Isten felé? Várjuk-e Istentől a jeleket? Mit várunk Istentől? Reménységgel tudunk-e Hozzá fordulni? Vagy éppen ezzel ellentétesen cselekszünk? A Noéval ellentétes mozdulatra példaként a nagy klasszikust, Arany Jánost idézem, aki a Bolond Istók második énekében szól a szőlősgazdáról, a jégesőről és Istenről.
„És akkor engem oly érzés fogott el… A szőlős gazda is, az egyszeri, Magánkívül s őrjöngve kacagott fel, Látván, hogy szőlejét a jég veri, Dorongot ő is hirtelen kapott fel, Paskolni kezdé, hullván könnyei: „No hát, no!” így kiált, „én Uram Isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!” Mennyire más ez a kétféle mozdulat, Noé, illetve a gazda mozdulata! Mindkettő Isten felé mozdul, Istennel kapcsolatos. Mindkét mozdulat nagyon mélyről fakad. De míg a gazda önmaga büntetését növeli elkeseredett dühében, addig Noé hittel és reménnyel tud Isten felé fordulni. Nekünk milyen mozdulataink vannak Istenhez kapcsolódóan? A madarak eleinte még rossz híreket hoztak Noénak: még a víz az úr, s a földfelszín élhetetlen. De aztán egyszer csak megérkezett a jeladás, a várva várt üzenet: Egy olajfa-hajtás a galamb csőrében! Az a kicsi zöld hajtás egyértelműen az élet jele. Isten kegyelmének a jele. Egy felemelő üzenet arról, hogy Isten kész megújítani a világot szeretetével. Új lehetőséget, új életet tár az ember elé. S nem sokkal ezután, amikor Noé a szilárd talajon oltárt épített szabadító Istenének, Isten így szólt:
„Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” Ebben a rendben benne van Isten kegyelme. És ebben a kegyelemben él az ember azóta mindmáig. Ebben élünk mi is. Az évek és hónapok, évszakok és ünnepek, napok és hetek nekünk adott rendjében. És ebben a rendben nekünk is, Noéhoz hasonlóan, újra meg újra időt kell találnunk az „oltárépítésre”: A hálaadásra, az Isten elé borulásra – ahogyan éppen most is tesszük ezen az istentiszteleten. Az Ararát hegyén Isten kegyelmének csodálatos jele volt az olajfa ágacska. A vegetáció megújulását, a biológiai élet új lehetőségét hirdette. – De volt egy másik hegy, amit Golgotának neveztek: Isten kegyelmének legszebb jelét mi azon láthatjuk. Jézus keresztjében, amely az Élet fája lett. Ennek áldása, ígérete már nem a vegetációra, nem a biológiai életre korlátozódik, hanem a teljes Életre, a Krisztussal való örök boldogságra hív minden embert! Isten így tölti be a mi reménységünket – sokkal gazdagabban, teljesebben, mint ahogy mi azt elképzelhetnénk. Azzal válaszol, hogy az új élet lehetőségét nyitja ki előttünk. Válaszképpen tegyük mi is, amit Noé tett: Életünk mindennapos dolgaiban is gyakoroljuk a reménység mozdulatait, az Isten felé nyújtózás mozdulatait, és vigyük Elé hálánkat, áldozatunkat!
