Isten ereje

Olvasmány: Apostolok cselekedetei 14,8-15.18-21.24–27
Alapige: Apostolok cselekedetei 14,27

„Összehívták a gyülekezetet és elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük Isten, és hogy kaput nyitott…”

Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet olvassuk Kalauzunk szerint egy ideje, s most már megérkeztünk Pál apostol missziói útjaihoz. Ciprus után Kis-Ázsiába hajóznak át és járják végig a megváltás örömhírével a városokat, falvakat.

A felolvasott fejezetnek tehát – emberileg szólva – Pál a főszereplője, egy kistermetű, vékony dongájú, beteges, gyenge fizikumú ember. És mégis azt látjuk, hogy emberfeletti erő nyilvánul meg a történések alatt, valójában Isten ereje, amely kapukat nyit.

Ez az erő először is gyógyító erő. A sánta, béna emberrel kapcsolatban hangzik el, hogy „sohasem” tudott járni. Sohasem – mennyi minden van ebben a szóban: lezártság, véglegesség, lehetetlenség. Hogy ez így van, sosem volt és soha nem is lesz másképp. Itt testi fogyatékosságról van szó, a sánta nem tud járni, még elindulni is képtelen.

De lehet egy ember sokféle értelemben lebénult, megélhetjük, hogy nem tudunk elindulni önmagunk, egymás vagy Isten felé. Nem tudok azzá lenni, akinek rendeltettem, mert bénítanak sebek, veszteségek, fájdalmak, vagy épp kifogások, ki sem mondott bűnök, önelégültség.

Nem tudok azzal lenni, akihez küldettem, mert bénítanak sérelmek, harag, vagy épp kishitűség, kisebbségi érzés.

És nem tudok azé az Istené lenni igazán, aki értem-nekem adja önmagát, Őt szeretni teljes szívemből és minden erőmből, mert nem látom, nem értem Őt, nem tudok igazán bízni…

Ebből a bénultságból gyógyulni emberileg lehetetlen, de Istennek nem az. Ez a sánta a történetben nem mond semmit, nem csinál semmi különöset, csak végre hallja, meghallja Isten hívását és tud hinni. És egy külsőre jelentéktelen, vézna-gyenge kis emberen keresztül Isten ereje belép az életébe, kinyitja a börtönkapuját és már ő is tud lépni!

Aztán ez az erő a józanság ereje – egy kijózanító, a világot tisztán látó erő. Hogy megértsük a lisztrai hirtelen támadt lelkesedést, amikor Pált és Barnabást a földre szállt Zeusznak és Hermésznek hiszik és istenekként akarják tisztelni őket a csodálatos gyógyítás után, tudnunk kell arról a környéken elterjedt legendáról, melyet Ovidius jegyzett fel.

A mese szerint a két istenség ember alakban látogatott meg egy kisvárost, fáradt vándorként kértek volna szállást, de senki sem fogadta be őket, csak egy öreg és szegény házaspár, Filemon és Baukisz. Zeusz és Hermész végül csodatettel leplezte le önmagát az öregek előtt, őket megjutalmazták, a város szívtelen népét azonban elpusztították.

Lisztra lakosai a hiedelemviláguk nagyon erősen befolyásoló lencséjén keresztül látják-értelmezik a gyógyítást, innen a lelkes rajongás. Csakhogy ez egy torz, torzító lencse, nem ez a valóság!

És ez a torzult valóságérzékelés sajnos elmondható a mai, modern emberről is, az internet, a közösségi és egyéb média hatására. S ugyanúgy folyik sztárolás, istenítés, „influenszerek” befolyásolása, vagy brutális megbélyegzés, széttrollkodás, karaktergyilkosságok.

Pálék józan önértékeléssel nem kérnek a sztárolásból, a hamis népszerűségből, nem ülnek fel rá: „ugyanolyan emberek vagyunk!” Mert tudják, hogy az ön-értékük nem a tömeg, hanem Isten megítélésétől függ. Hogy az értékünket nem a népszerűség, mások véleménye vagy épp rágalma, vádjai, megvetése, pletykái mérik…

A történetben megmutatkozik még az Istennel és Istenben való közösség ereje. Az előbbiekre világít rá leleplezően az, ami aztán történik. A sztároltak pillanatok alatt megvetettekké, gyűlöltekké lesznek – mert nem idomultak a világ értékrendjéhez, hanem Jézushoz ragaszkodtak.

Ezek az igék: „megkövezték, kivonszolták, halottnak tartották” egy istentelen közösség pusztító erejét mutatják: elutasítást, kivetést, elítélést, megsemmisítést, gyűlöletet.

De van egy másik közösségi erő, amely erősebb: „körülvették (imádsággal, azonnali segítségnyújtással), felkelt, visszament”. Amint kiderül, nem az számít döntően, hogy velünk van-e a világ (ami sajos néha jelentheti a közvetlen környezetet, akár családot, szomszédságot, munkatársakat), hanem hogy Isten velünk van-e. Nem az számít, hogy elesünk, megroppanunk, el-elbukunk, hanem hogy Istennel fel tudunk-e állni.

És ebben nagy szerepe lehet a hívő testvéreknek, ahogy itt Lisztrában is történt. Bárcsak tudnánk gyülekezetként ilyen közösségvállalóan egymás mellett kitartóak lenni!

Nagy csoda, hogy egy ilyen kegyetlen megkövezés után az ájultságból Pál magához tud térni, sebekkel, ütések nyomával, fájdalmakkal – de él! Ám még nagyobb csoda, hogy a testvérek közösségével és Isten vele létével van testi és lelki! ereje ugyanoda visszamenni, ahol bántalmazták: A testem sérült, talán a lelkem is sajog, de a reménységem, a hitem, az önértékelésem, a békességem nem sérült!

Voltaképp ezt jelenti: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!?

A fejezet zárása pedig arra hív minket, hogy rácsodálkozzunk ennek a falakat bontó, kapukat nyitó erőnek az egészére és forrására. Micsoda erőteljes, elemi dinamika van ebben az útleíró sima felsorolásban: Derbé, Lisztra, Ikónium, Antiókhia, Pizídia, Pamfília, Pergé, Attália… ! Mintegy két év alatt gyalog! megtett 1000 kilométer! (Mintha mi innen nyugatra Hollandiáig vagy keletre Odesszáig, a Fekete-tengerig gyalogolnánk el!)

Közben pedig számtalan beszéd, tanítás, gyülekezet-szervezés…

Viszik az evangéliumot, viszik Isten Krisztusban megváltó szeretetének erejét. Igen. De igazából az evangélium, Isten maga viszi őket!

És mi a summa, az összefoglalás, miről beszélnek az egész végén otthon az őket elindító gyülekezetnek? Nem arról, hogy mennyi szenvedést kellett elviselniük, hogy mi fáj, mi volt rossz, nehéz, mi hiányzott, hogy hogyan bántak velük. Hanem, hogy „milyen nagy dolgokat tett velük Isten”!

Hogy kapukat, életre nyíló ajtókat nyitott. Nem ők, hanem az Ő ereje! Ahogy Ady önvallomásos szép versében fogalmaz:

„És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.”