Isten embere

• Olvasmány:1 Timóteus 6,11-16.20
• Alapige: 1 Timóteus 6,11.12.14.

„Te pedig, Isten embere, kerüld ezeket, ellenben törekedj igazságra, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre. Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál… Tartsd meg a parancsolatot szeplőtelenül!”

Pál apostolról tudjuk, micsoda munkabírással és buzgósággal fáradozott Isten ügyében, járta missziói útjait, alapította és gondozta a gyülekezeteket. Ám mindebben nem volt egyedül, sokszor említi leveleiben és olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteiben is, hogy munkatársak segítették őt. Férfiak és nők, különböző társadalmi háttérrel és képességekkel, kísérték őt az útjain, vagy épp befogadták és a helyi, gyülekezeti szolgálatban voltak munkatársai.

A legbizalmasabb és idős korára a leghűségesebb segítője Timóteus lett, akire szinte fiaként tekintett. Őrá bízta egy időre az efézusi gyülekezet gondozását, levelében erre nézve ad tanácsokat és biztatást.

Isten embere! Így szólítja Pál Timóteust, és így szólít meg az Ige ma minket is: Isten embere! Minket, egy mai keresztény gyülekezet lelkészét, gondnokát, presbitereit, minden gyülekezetéért felelős embert, a gyülekezet tagjait mind, minden hívőt, Krisztus-követőt – kit-kit a maga helyén. Mert a Krisztus-hitben nincs igazából jobban és kevésbé, csak „igen” vagy „nem”! Ha Őbenne hiszek, Hozzá tartozom, az Övé vagyok: Isten embere.

Megrendítő? Nem baj. Vegyük komolyan, nézzük meg, mit is jelent ez, mit mond róla nekünk Isten Igéje.

Ez a megszólítás elsősorban az Istenhez tartozást fejezi ki.

Sok mindennek vagy sok mindenkinek lehetünk „embere”, akár politikai pártnak vagy személyiségnek, egy ügynek, a családunknak, a településünknek, a hivatásunknak. Ami fontos a számunkra, amit képviselünk. S ezt lehet is tudni rólunk, így is gondolnak ránk.

Az Istenhez tartozás azt jelenti, azt kell jelentse, hogy már nem tudnak úgy nézni ránk, hogy ne jutna rögtön eszükbe Isten. Hogy az emberek már nemcsak valamit látnak, láthatnak az életünkben, hanem valakit!

A Szabadítót, aki megmentett, a Pásztort, aki vezet, a Gondviselőt, aki segít, valakit, akivel beszélgetünk, akire hallgatunk, aki mindig velünk van. Azt, hogy nekünk valóban életünkben az a vigasztalás és erő, hogy – ahogy a Káté mondja – „nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak a tulajdona vagyok”.

Az Isten embere megszólítás ugyanakkor feltételezi a kiválasztást, elhívást is. Az Isten embere hitelessége tehát mégsem azzal kezdődik, hogy az emberek mit gondolnak, mit látnak vagy mit mondanak rólunk, hanem azzal, hogy Isten meglátott és megszólított, hogy kiválasztott minket.

„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket! – mondta és mondja Jézus ma is az Ő tanítványainak. Pál apostol ezt a megszólítást tehát nem hízelgésnek vagy üres címnek szánja Timóteus felé. Hanem ez felismerés a szolgatársról, akit pedig ő, Pál fedezett fel, nevelt ki, tanított, hogy: Nem én hívtalak. Nem az én emberem vagy, hanem az Úré. Ne nekem akarj megfelelni, hanem Elhívódnak!

Milyen jó lenne így tudni egymásra nézni, hogy felfedezzük a másikban Isten emberét, hogy egy közös Urat szolgálunk, én is és ő is, egy közös úton, nem a jellemünk, érdemünk vagy képességeink, hanem Isten döntése alapján.

Isten emberének lenni tehát megtartó erő és ajándék, de feladat is! Az Isten embere megszólítás kívánja a formálódást, a megszentelődést. Az elhívást nem kiérdemeljük, hanem ehhez felnövünk. Az ifjú Timóteus már most „Isten embere”, de folyamatosan azzá is kell válnia.

Ezt fejezi ki az igében olvasott öt felszólítás is: Kerüld!, Törekedj!, Harcold meg!, Ragadd meg! és Tartsd meg!

Kerüld az irigységet, a viszálykodást, a gonosz gyanúsítást, a nyerészkedést, az elégedetlenséget, a pénz szerelmét – sorolja az apostol. Menekülj ezektől! Harcolj ellene! Ismerd fel ezeket időben akár önmagadban is, vagy amikor kívülről próbálnak rád hatni! Ne tévedj el, és ne okozz fájdalmat másoknak és önmagadnak!

Merjük felvállalni a másságot, hogy Krisztus tanítványaként e világban, de nem e világból valók vagyunk, merjünk tudatosan különbözni!

Törekedj igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre. Akard ezeket megvalósítani, valósággá és nem látszattá tenni az életedben. Akkor is, ha nehéz, hidd el, hogy sikerülhet, és ne hátrálj meg. Szenvedélyesen akarj más ember lenni!

Ha Krisztus tanítványaiként ebben a világban mernünk kell tudatosan különbözni, akkor ugyanígy mernünk és akarnunk kell tudatosan hasonlítani – Jézusra! Hogy „kiábrázolódjék bennünk a Krisztus” (Gal 4,19) „Öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust!” (Rm 13,14)

Harcold meg a hit nemes harcát! Azt a küzdelmet, ami nem elsősorban külső ellenség ellen folyik. Harcold meg az Istenben való bizalom jó, szép, nemes harcát, amikor saját félelmeiddel, bizalmatlanságaiddal, kicsinyhitűségeddel, megkötözöttségeiddel kell megküzdened!

Jézus imádkozott az övéiért, értünk az Atyához: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket benne!” Ugyanabban, amiben mások vannak – konfliktusokban, nehézségekben, járványban – meg tud tartani minket.

Harcoljuk meg ezért a hit, a bizalom harcát, ahogy egy szép énekünk is fogalmaz: „Csak azt el ne veszítsem, mi benned ó, Úristen, remélni megtanít!”

Ragadd meg az örök életet! Ez Isten ingyen ajándéka, amit csak elfogadni lehet, és utána ragaszkodni hozzá. A gazdag ifjú csődje éppen abban volt, hogy elnyerni akarta az örök életet, nem pedig elfogadni.

Megragadni az örök életet, azt jelenti: ragaszkodni ahhoz, amiért nem te szenvedtél, nem te fáradtál, nem te haltál, de érted történik. Rádöbbenni, hogy ez életed legnagyobb értéke és ajándéka, és semmiért le nem mondani róla. Minden nehézségben, újra berobbant vírusban, de minden örömben is ez határozzon meg: Isten embere vagyok!

Isten emberének lenni egy ajándék felismerése, ugyanakkor egy életre szóló feladat – amit nem egyedül kell teljesítenünk, mert Isten Szentlelke által is végzi bennünk – és hatalmas megtartó erő. Megtart, ezért tarthatjuk meg mi is a Parancsolatot.

Tartsd meg a parancsolatot! Így, egyes számban, ez minden törvény foglalatára, a szeretet parancsolatára utal: Szeresd az Urat a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből! És szeresd felebarátodat, mint magadat.

„Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent,
s Jézusommal légyek egy már e földön lent!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent!”