Igazságtalan Isten

• Olvasmány: Mózes 1. könyve 25, 21-34
• Alapige: Máté evangéliuma 24,40-41; Római levél 9,13

„Akkor ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik, két asszony őröl a kézimalommal, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik. (Ketten fekszenek egy ágyban: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik.)”

„Meg van írva: Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem.”

Bibliaolvasó Kalauzunk szerint a Római levelet olvassuk. Amilyen fontos, lényeges – annyira nehéz olvasmány is. Különösen is kell, hogy elcsendesedve, Isten Szentlelkét elkérve tanulmányozzuk!

A mostani igerész egy ószövetségi történetet hoz fel: Izsák és Rebeka ikergyermekeinek, Ézsaunak és Jákóbnak történetét. Hogy miért a kisebbik, a fiatalabbik lett az isteni áldás elnyerője, az isteni ígéret továbbvivője, miért Jákób – a későbbi Izrael – lett Isten választott népének atyja és névadója, voltaképp az elsőszülöttségi jog birtokosa.

Azt olvastuk, hogy az egyik szülő az egyik fiát, a másik a másikat szerette. Szomorú mondat. Jó esetben egy családban ez nem így van! Lehet, hogy másként szeretjük különböző gyermekeinket, mert ők is mások, de ugyanannyira mindet szeretjük. Ha pedig ez mégsem így van – nos, hát, esendő emberek vagyunk…

Na de Isten? Ő tökéletes! Ő nem lehet ilyen igazságtalan! Mégis – így írja Pál – még meg sem születtek a fiúk, még nem tettek sem jót, sem rosszat, Isten mégis döntött. Vagy inkább előre tudta, hogy Ővele kapcsolatban hogyan fognak dönteni?

Ezt szerettem, amazt gyűlöltem – ez nagyon csúnyán hangzik. Az eredeti szöveg voltaképp azt jelenti, hogy „Jákóbot kiválasztottam, Ézsaut elvetettem / nem választottam”. Bár ez sem kevésbé kemény kijelentés. Nem tettek se jót, se rosszat – mondja az apostol, és elárulom, Kedves Testvérek, hogy később sem volt Jákób „jobb” Ézsaunál!

Sem emberileg, csak a tetteiket nézve, az életüket látva, nem volt jobb ember, sem pedig a cselekedeteinket is megítélő Isten szerint.

Mert senki sem jó! – kimondja Jézus is, és ismétli Pál is a zsoltárt idézve: Nincsen igaz ember egy sem!

Mind Istentől elszakadtakként jövünk a világra, erre a kárhozat alá rekesztett földre. Ahol a bűn uralkodik. Amely csak arra méltó, amit Noé korában tett vele Isten: megbánta, hogy embert teremtett és lemosta őket a föld színéről. Jézus Krisztusnak mindannyiunkért, mindnyájunk miatt és helyett kellett meghalnia!

Mai Igénk tehát legelőször is alázatra hív minket. Nincs semmilyen emberi érdem, teljesítmény, „jó”-ság, ami alapján elvárható lenne Istentől, hogy szeressen minket! Nincs.

Még akkor sem, ha sokan úgy gondolkodnak, hogy no persze, mind bűnösök vagyunk, de azért én meg Hitler például, nagyon más kategória! Vagy sokszor halljuk (mondjuk, gondoljuk?), hogy én nem ezt érdemeltem Istentől!

Jákób nem érdemeit tekintve volt MÁS. Hanem abban, amit Isten – az áldás, a Vele való szövetség, az Istennel való kapcsolat jelentett neki!

Mi, már az Újszövetség népeként jól tudjuk, hogy nem érdemekből, cselekedetekből, hanem „kegyelemből van üdvösségetek, a hit által”, hogy „az igaz ember hitből él”, vagyis megigazultsága csupán hitből lehetséges.

És nem azért, mert aki hisz, az attól fogva tökéletes és bűntelen. Hanem azért, mert aki hisz és megtért Krisztushoz, az bűnbocsánatot nyert, és Isten Szentlelke által formálódhat, vezetett és uralt lehet. Egy ó-emberét  holtáig, földi élete végéig cipelő, de újjászületett és megszentelődő ember.

Csakhogy a bökkenő, Testvérek, hogy a hitünk sem érdem!

Igen, Jézus valóban azt mondja, hogy mindenki (személyválogatás nélkül!), „aki hisz énbennem, annak örök élete van”. De ki képes a hitre? Ki tud hinni? Magától senki! Az Istenben való hit is ajándék!

„Az egyik felvétetik, a másik otthagyatik” – ama utolsó napon. Na de ki kapja meg a hit ajándékát? Ki a kiválasztott?

Bizony, újra itt a kérdés, ahonnan indultunk, immár a mi újszövetségi kérdésünkként. Isten előre eldönti? Vagy inkább előre tudja, látja? Mit tehetünk mi egyáltalán?

Mai Igénk az alázat mellett döntésre is hív! Akarásra, elhatározásra, Isten-keresésre buzdít. Tudva, hogy „nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené”, mégis kiálthatunk együtt a beteg gyermekét Jézus elé hozó apával, akinek az Úr a hitét firtatta:

„Hiszek Uram! Segíts hitetlenségemen!”

Mert erre hív és biztat az Ige:

„Keressétek az Urat, amíg megtalálható” – mondja az Ószövetség, és „aki keres, az talál, aki kér, az kap, aki zörget, annak megnyittatik” – mondja maga Jézus az evangélumban.

S hogy miként lehetséges ez egyáltalán? Azért, mert Isten valójában valóban igazságtalan!

Mert nem érdemtelenségünk, nélküle hozott döntéseink, nélküle kimondott szavaink, nélküle megtett cselekedeteink, másban-magunkban való hamis-istentelen reményeink és akarásaink szerint ítél minket. Hanem kegyelmes szeretete szerint!

Ezért mai Igénk az alázat és a döntés, igyekezet, keresés, könyörgés mellett végtelen szívbéli hálára is hív minket. Hálára, mert itt vagyunk. Mert szent házában, közelségében lehetünk. Mert ismerhetjük Őt. Mert most is szól hozzánk, beszélget velünk. Mert velünk akar lenni – mindennek ellenére. Mert kiválasztott minket!

Hálára, mert mi vagyunk, lehetünk Jákób.

Mert énekelhetjük most majd hálatelt szívvel, bizonyságtételként is:

„Nem éltem még e föld színén, Te értem megszülettél.
Még Rólad mit sem tudtam én, tulajdonoddá tettél.
Még meg sem formált szent kezed,
már elválasztál engemet,
hogy társam légy e földön.

Megváltóm, egy kérésemet nem vetheted meg nékem:
hogy szívem mélyén Tégedet hordozhatlak, remélem,
és bölcsőd, szállásod leszek!
Jővel hát, tölts el engemet
Magaddal: nagy örömmel!” (329. dicséret)