Hűtlenség és hűség

• Olvasmány: Bírák könyve 10,6-14
• Alapige: Bírák könyve 10,15-16; 2 Timótheus 2,13

„Izráel fiai ekkor azt mondták az Úrnak: Vétkeztünk. Tégy velünk bármit, ahogy jónak látod, csak ments most meg bennünket! Majd eltávolították maguk közül az idegen isteneket, és újra az Urat tisztelték. Az Úr pedig megelégelte Izráel nyomorúságát.”
„Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]B[/fusion_dropcap]ibliaolvasó Kalauzunkat követve a Bírák könyvét kezdtük el olvasni, amely egy igen sajátos korszakról és annak nagyon erős üzenetéről szól. Izráel történelmében több mint kétszáz év telt el a honfoglalás óta.

A múltban megtapasztalták Isten hűséges szeretetét és mindenek felett való hatalmát. Hiszen az ÚR az ő népét csodálatosan megszabadította az egyiptomi rabszolgaságból, a pusztai viszontagságokon keresztül vezette-óvta őket, gondjukat viselte, nekik ajándékozta az „Ígéret földjét”, ellenségeik ellen pedig oltalmazta és győzelemre vezette őket. Övé ez a nép, mert kiválasztotta, gyermekeként szereti, és élet-terve van velük, s rajtuk keresztül munkálja a világ megváltását.

Izrael a választott nép, de ez Istennél nem jelenti azt, hogy helyettük dönt, hogy dolgaikban helyettük cselekszik, hogy tudna helyettük hinni vagy szeretni… Isten szabad akaratot adott az embernek. Úgy teremtett meg minket, hogy meg tudja nekünk mutatni szeretetét és hatalmát, de a mi döntésünk, hogy ebben bízunk-e, hogy erre válaszolunk-e. A Bírák könyvét olvasva láthatjuk, hogy Izráel népe hogyan válaszolt: a szomszéd népek hatására más „isteneket” kezdtek imádni, és az Úrtól elfordultak.

Az imádat tiszteletet és segítségül-hívást jelent. Imádatom tárgya, az „istenem” határozza meg az értékrendem, életem dolgainak fontossági sorrendjét, rá figyelek döntéseimben, annak áldozom az időm, az erőm, a szívem. És tőle várom a sikereket, a biztonságot, a rossz elleni védelmet – és a jót, az örömöt, feltöltekezést, az áldást, a jólétet is.

(Ha ebbe belegondolunk, ugye, milyen sokféle „istenünk” lehet?)

A felolvasott igerészben hallhattuk, milyen sok pogány bálványt imádott Izráel, hitték-remélték, hogy egyik vagy másik csak segít. De az újra és újra beköszöntő nyomorúság idején mindig eljött a keserű felismerés alkalma: NEM segített! Egyik sem segített. Országukban háború és romlás, veszteségek és szenvedés van. Éppen azok a népek marnak beléjük, akiknek pogány kultuszait átvették.

És Isten, az igazi – engedi! Miért? Egyrészt mert ezt az utat, ezt az oltalmat, ezt a vezetést ők maguk választották, másrészt hogy megtörténhessen az iszonyú felismerés: mindez hazugság volt!

De vajon csak a bírák korában volt ez így? Ma a világban nem hangzik-e sokszor a kérdés: Ha van Isten, miért engedi ezt?! Sokszor hitetlenül mégis az Istent számonkérve nem csak természeti katasztrófákért, de háborúk, politikai diktatúrák, emberi kegyetlenség okozta szenvedésekért, erőszakért, nélkülözésért. És valljuk meg őszintén, nem hangzik-e el saját életünkben a kérdés: Miért teszi ezt velem az ÚR? Miért engedi ezt Isten?

Igénk arra tanít, hogy bár nehéz, – főleg saját magunkra nézve – de inkább azzal kellene kezdeni a kérdezést, hogy: Miért teszi ezt az ember?!

Miért elsődleges „istene”, irányítója a pénz és a hatalom, ami ma igazából működteti ezt a világot, egyéneket és országokat? Kiben/miben bízik az ember, és reméli élete „áldását” – civilizációja szupervívmányaitól, modern ideológiáktól, energia-forrásoktól, anyagi tartaléktól, hatalom megnyerésétől?! Jelenkori bálványoktól…

Míg a templomok üresednek, fiatal szülők keresztelőkor sokszor sajnos csak fogadkoznak, aztán „majd eldönti a gyerek”… Nemcsak a vasárnapot vette el az ember Istentől, hanem az egész életét, a valóságot, amiben él. De ha az ember kiküldi Istent az életéből, miért csodálkozik, hogy nincs ott?

És persze ebben az emberiségben, ebben a keresztyénnek már csak nevezett Európában, ott vagyunk mi is valahol. A kérdés számunkra is először az kell legyen: Mért teszem én ezt? Miért élem én így az életem? Mi nekem igazán a fontos? Mit és kiben remélek én valójában, és mire/kire figyelve döntök, mondok igent vagy nemet, és cselekszem? Kitől/mitől várom a boldogságot?

Vajon Istent kell-e számonkérni a nyomorúságainkért? Őt, aki teremtő és gondviselő szeretetével nekünk életet adott, és azóta is – minden hűtlenségünk ellenére – hordoz minket? Őt, aki Krisztusban hozzánk hajolt, és Egyszülöttjét adta halálra értünk és helyettünk? Őt, aki adja/adná Szentlelkét, hogy minket az élet útvesztőiben vezessen?

Talán szánalmasnak tűnik Izráel rimánkodása: Csak még most az egyszer ments meg minket! De nagyon fontos, ami itt elhangzik: a felismerés, amire eljutnak, és amit bűnbánattal ki tudnak mondani: Vétkeztünk! Mi fordultunk el Tőled, nem Te tőlünk! Mi nem hallgattunk, figyeltünk Rád, döntöttünk és éltünk Nélküled! Tégy velünk, ahogy akarsz, bánj velünk, ahogy jónak látod, csak ne engedj ki a kezedből! Csak ne mondj le rólunk!

Íme a bűnbánatból megszületik a bizalom, amely tudja: megdorgálja az ÚR, akit szeret, de fiaként bánik vele. A legszebb szó, amit ember kimondhat Istenének az: Igen! Ez a bizalom azt is tudja, hogy akik Istent szeretik, azoknak – de valóban csak a Benne, szeretetében bízóknak – minden a javukra van.

Ahogyan Tóth Árpád fogalmaz: „Tudom és érzem, hogy szeretsz: Próbáid áldott oltó-kése bennem Téged szolgál, mert míg szívembe metsz, Új szépséget teremni sebez engem.”

S ami még végül nagyon fontos ebben az igében, hogy a könyörgés, a nagy szavak után tettek jönnek, életváltozás következik! „Nagytakarítás”. Kidobálják a bálványokat. Sok mindenre nemet mondanak az életükben, ami addig elengedhetetlenül fontosnak, biztonságot adónak, feltétlenül szükségesnek vagy rossz muszájnak tűnt. Takarítani tudnak…

És vajon minekünk csak nagy szavaink, keserves panaszaink és számonkéréseink vannak, vagy életváltoztató, életet odabízó döntéseink és tetteink is?

Lehet győzni, mert Isten, aki azt mondta: „Többet nem segítek!”, most „meggondolja magát”! Tehet ilyet az ÚR? Meggondolni magát? Megbánni az ítéletet? Igen. A mi Istenünk ilyen. Mindig kész meggondolni magát értünk. Ha megtérünk, Rá figyelünk, Benne bízunk, Neki engedünk… IGEN-t mondunk…

Csak egyetlen dologban változhatatlan: elvégzett kegyelmében, hogy Jézus Krisztusban értünk jött, hogy Őt odaadta helyettünk, hogy nekünk életünk legyen. De a döntés a világunkról és önmagunkról a miénk…

Mert „Ha megtagadjuk, Ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk is, Ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja.”