Hogyan sáfárkodunk?

• Olvasmány: Lukács evangéliuma 16,1-9
• Alapige: Máté evangéliuma 6,19-20

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok betörnek, és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem törnek be, és nem lopják el.”

Kalauzunkat követve a napokban fejeztük be a Hegyi Beszéd olvasását. Az imént hangzott igeversek Jézusnak e tanításából valók. De talán úgy lehet igazán megérteni a kincsről mondott szavait a mi Urunknak, ha engedjük, hogy az erről szóló, Lukács által feljegyzett jézusi példázat segítsen minket ebben.

Pedig hát a hamis sáfár példázata – igehallgatóként, de igemagyarázóként is – az egyik legnehezebben megfejthető példázat. Hiszen benne Jézus példaként állít tanítványai elé egy megbízhatatlan alkalmazottat, egy korrupt tisztviselőt. Talán első gondolatunk erre, érthető módon, a tiltakozás: Köszönjük szépen, ismerünk mi ilyeneket a mindennapi életből, a legfelsőbb politikai színtérről is, nem kell ehhez a Bibliát kinyitni. Egy ilyen lenne valóban példa előttünk?!

A hamis sáfárt, aki ura vagyonát megbízhatatlanul kezelte, mikor pedig bajba került még adósleveleket is hamisított, Jézus nem elsősorban a személye, emberi tulajdonságai miatt állítja példaként elénk.

Hanem életének egyetlen kiemelt pillanata, helyzete miatt! A felismerés miatt, amire akkor jutott, a döntés miatt, amit akkor hozott.

A példázat egyik üzenete mindenképpen az, hogy nekünk, embereknek el kell számolnunk. Nemcsak a felső vezetőknek, megbízott hivatalnokoknak és tisztségviselőknek, hanem mindnyájunknak. Bizonyos értelemben mindannyian sáfárok vagyunk, vagyis Isten megbízottjai. Urunk ránk bízott anyagi és lelki javakat, amikkel kapcsolatban felelősséggel tartozunk. Tőle kaptuk tehetségünket, egészségünket és erőnket is.

És talán ránk bízott embereket, szeretteinket, közösségeinket, gyülekezetünket. Isten nem véletlenül állított minket arra a helyre, ahol élünk, és nem véletlen vett körül minket olyan helyzetekkel és olyan emberekkel, akik között élünk. Az ige arra hív most, hogy így gondoljuk végig anyagi lehetőségeinket, emberi képességeinket, adódó helyzeteinket, emberi kapcsolatainkat! Mi van, ki van ránk bízva úgy, ahogy senki másra?

Isten tudja, mennyire futja az erőnkből, képességeinkből, lehetetlent nem vár tőlünk, de amit ránk bízott, azzal el kell számolnunk!

Erre figyelmeztet a példázat másik üzenete is, ami magáról a krízisről, a válságról szól. A hamis sáfár a maga emberi módján próbált keresni, gazdagodni, magát biztosítani. Ki tudja, mióta kezelte már hűtlenül ura vagyonát? Az biztos, hogy eddig egészen jól elvolt.

Ám most ennek vége! Kész, tényleg vége! Ő pedig ezt felismerve, nem késlekedik feltenni magának a kérdést: Akkor most hogyan tovább?

A kétezres évek elején tapasztalt fellendülés után nagyon komoly világgazdasági válságba kerültünk, és akárhogy nézzük, azóta ez – háborúk, világjárvány, infláció képében – folyamatos hullámokban köszönt ránk.

Ez magának a 20-21. századi fogyasztói társadalomnak a válsága. A „vedd meg, élvezd, ha meguntad, dobd el és végy újat” szlogenje szerint élő emberiség, a maga rövidlátásával, a határtalan gazdasági fejlődésbe vetett hitével van válságban.

De ugyanez a helyzet a lelki, közösségi és etikai szinten is. Normák borulnak, etalonok kerülnek szemétre, de valahogy mégsem szabadabb mindettől az emberiség, hanem önistenítő bálványimádásának egyre kétségbeesettebben és vakon kapálózó rabja.

Képes lehet-e válsága lényegét felismerni, bármit is tanulni belőle?

A keresztyén ember, ha válsággal, krízissel találja magát szembe, ugyanakkor tudhatja, hogy az eszköz is lehet Isten kezében. Isten „megengedhet” kríziseket az életünkben.

Nem csak világméretű, kontinenseken átívelő válságokat, hanem a személyes élettörténetünkben is olyan töréseket, megtorpanásokat, ahonnan már nem lehet ugyanúgy menni tovább. Annak, ami és ahogy addig volt, vége! De ez lehet egyszersmind valami újnak a kezdete, lehetősége.

A Szentírásban is találunk ilyen élettörténeteket.

A tékozló fiúnak is remekül megy egy darabig, mikor megpróbálja „megvalósítani önmagát”. Bizony el kell érkeznie a disznók vályújáig, kemény és mély válságba jutnia ahhoz, hogy rádöbbenjen: nem jó irányba megy az élete. Meg kell fordulnia, más célok felé indulni, más értékeket fontosnak tartania. Haza kell térnie. Még lehet…

Erre példa az Ószövetségben Jákób is. A neve „csaló”-t jelent. Becsapta vak édesapját, átverte a fivérét, mert emberi eszközökkel akart győzni. És az évtizedeken át tartó menekülés után egy éjszaka a Jabbók révénél mély válságba kerül. Istennel kell küzdenie, saját magával szembenéznie, hogy másnap reggel már Izráelként indulhasson haza.

Az Isten-megengedte kríziseknek az életünkben szerepük van, ezek alkalmak és lehetőségek lehetnek a felismerésre, a döntésre.

Igazából ebben példa nekünk a hamis sáfár. Ahogyan el tud jutni a felismerésre: nincs tovább! Úgy, ahogyan eddig gondoltam, amerre eddig tartottam, nincs tovább. Életmódot, életszemléletet kell váltani. Meglátni, mi az igazán maradandó, és mi a valójában bizonytalan. Mi az értékes és mi az értékét vesztő.

És dönt. Egyszer csak elkezd másképpen befektetni, mint eddig: emberi kapcsolatokba! Az, aki eddig csak önmagára nézve próbálta önmagát biztosítani, most másokat segítve teszi ezt. Az, aki eddig csak önmagával foglalkozott, most felteszi a kérdést: Ki fogad be? Hol a közösség, ahová tartozhatom, az otthon, ahová majd hazatérhetek?

Nem tudom, hogy mi lesz embervilágunk válságainak a vége. Hogy mennyit alakít, mit formál rajtunk. Talán a társadalom valamennyire felébred ebből a személytelen globalizmusból, a közösségei iránt sokszor közömbös egoizmusból. Talán felteszi a kérdést: Kihez és kinek tartozom, ki fogad be?

Talán életünk krízisei, kisebb vagy nagyobb megtorpanásai segítenek nekünk is felismerésekre és döntésekre jutni. Saját emberi látásunk helyett kicsit Isten szemével látni életünkben a maradandót, értékeset és a kidobni, elengedni valót.

Merthogy ez a példázat végső soron Isten Országáról szól. A kérdésre: Ki fogad be?, így kapunk igazi választ. Az, aki a helyünkre állított, aki sáfárokká tett minket, aki nekünk ajándékozta az életünket, aki ügyeket és embereket, családot, gyülekezetet, közösségeket bízott ránk, Ő fogad be! Ő a mi otthonunk. A biztonságunk. A jövőnk.

És nem csak majd az utolsó földi nap után, hanem addig is!

Ő kérdezi meg majd a végén: Felismerted-e, mi a fontos? Felismerted-e, mit és kit bíztam rád? Befogadtad-e, segítetted-e azokat, akiket otthonul adtam neked? Gyűjtöttél-e igazi kincseket?