Hogy otthonra találjunk

• Olvasmány: Zsoltárok könyve 84
• Alapige: Zsoltárok könyve 84,2-5

„Mily kedvesek a te hajlékaid, ó, Seregek Ura! Sóvárog, sőt eleped a lelkem az Úr udvarai után. Testem és lelkem ujjongva kiált az élő Istenhez. Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahova fiókáit helyezi oltáraidnál, Seregek Ura, királyom és Istenem! Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged!”

FEDÉL ALATT, OTTHON NÉLKÜL

Az otthon szó többet jelent, mint egy lakást vagy házat. Többet jelent, mint négy falat. Amikor az ember otthonra vágyik, akkor nemcsak szép házra, hanem társra, családra, boldogságra vágyik.

Mert az otthon egy épületen túl fizikai védettséget, megértést, emlékeket, befogadást, közösséget jelent, amely körülvesz. Ebben az értelemben utal rá Tamási Áron erdélyi magyar író is híres mondatában: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!”.

De csak kevesen találunk igazi otthonra! Sokan keresik azt, sokan vágynak utána. Nem azért, mert nincsen fedél a fejük fölött, hanem azért, mert valami hiányzik. Kinek ez, kinek az. Valakinek a védettség, másnak a megértés, a közösség, a társ, az elfogadás. S mindezek miatt a legtöbb ember, bár van fedél a feje felett, még sincsen sehol otthon e világban.

AZ OTTHONRA TALÁLÁS ZSOLTÁRA

A 84. zsoltár tulajdonképpen az otthonra találás zsoltára. Szerzői ebben a zsoltárban arról vallanak, hogyan vágyakoznak a templom után, amelyre úgy tekintenek, mint a helyre, ahol igazán otthon érezték magukat. Számukra a jeruzsálemi templom jelentette a védettséget, az elrejtettséget, benne találtak megértésre és boldogságra, családra és közösségre. Minél távolabb voltak tőle, annál inkább sóvárogtak utána. Ugyanazt érezték, mint amit mi is, ha honvágyunk van, amikor hosszú időre eltávolodunk otthonuktól, szeretteinktől.

De valójában nem a templom élettelen kövei és aranyozott oszlopai után vágyakoztak! A zsoltárból egyértelműen kiderül, ők a templom Ura után sóvárognak! Annak az Istennek a közelébe, jelenlétébe vágytak, akinek közelségét és kézzelfoghatóságát ott a templomban élhették át leginkább.

Ha vendégsége megyünk, ott fogjuk otthon érezni magunkat, ahol a vendéglátók személyében ragad meg valami. Így volt ezzel minden zsidó ember is, ha a jeruzsálemi templomra gondolt. A templomot azért érezték igazi otthonunknak, mert közük volt ahhoz, aki hitük szerint benne lakott. Megismerték Istent, és megtapasztalták: Ő betölti minden lelki és testi szükségüket.

Csoda az, ha a zsoltárírók ennyi szeretettel „írták tele” ezt az imádságot? „Mily kedvesek a te hajlékaid, ó Seregek Ura! Sóvárog, sőt eleped a lelkem az Úr udvarai után. Testem és lelkem ujjongva kiált az élő Istenhez. Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahova fiókáit helyezi oltáraidnál, Seregek Ura, királyom és Istenem! Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged!”

TÖRTÉNETÜNK AZ OTTHON-KERESÉS TÖRTÉNETE

Ez a zsoltár pontosan arról beszél, hogy otthontalanságunk érzése a mi életünkben is: Isten hiányáról beszél! Azért nem érezzük otthon magunkat a világban, mert elveszítettük Istent!

Ős-szüleink lázadása és bukása óta, nemzedékről-nemzedékre ezt az otthontalanságot örököljük. S az egymás után születő generációk, minél távolabb sodródnak Istentől, annál többet veszítettek el abból az ismeretből, amelyet elődeik még ismertek Róla és Belőle. Míg azután semmi más nem maradt csak egy nehezen körvonalazható vágy, valami Ismeretlen után, amit bár sok mindennel próbálunk pótolni, de mégsem sikerül.

Mert Istent nem pótolja sem a munka, sem a család, sem a társ, sem a szex, sem a pénz, sem a hatalom, sem a tudomány. Sem semmi, amit magunknak kitaláltunk isten-pótlékként. Csak vágyakozunk a nagy Ismeretlen után, aki kitölti majd azt a nagy ürességet, amit érzünk.

Az emberiség történelmének akár lehetne az is az olvasata, hogy: az otthon-keresésünk története. Mert az ember sokféle úton, sokféle módon próbált rátalálni arra a többletre, amit az otthon jelent.

A Franciaországban található egy bencés kolostor, amelynek bizánci templomában található egy ikon, amely a tékozló fiú példázatát igen különös módon ábrázolja. Az ikonon az elveszett és hazatérő fiú mellett Jézus alakja látható. Jézus az, aki eléje jön a hazatérőnek; ő az, aki – immár otthonában – asztalhoz ül vele; és végül ő az, aki az idősebb fiút is invitálja az örömteli lakomára.

Az ikonfestő tökéletesen megértette a példázat üzenetét: Isten úgy szeretett téged és engem, lelki hajléktalanokat, hogy egyszülött Fiát adta értünk. A bennünket „előbb szerető Isten” ismerve otthontalanságunk nyomorúságát, Jézusban emberré lett, hogy immár testben „közöttünk lakozzék”, szó szerint: „fölverte a sátrát köztünk” – ahogyan azt János evangéliuma írja.

Eljött, hogy újra otthonossá tegye ezt a világot. Isten tehát elérhetővé tette magát Jézusban úgy, hogy ő lett otthontalanná értünk, ahogyan mondja is: „… az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét”.

Mindezt miért? Hogy te és én itt lent is újra otthon érezzük magunkat! Bárcsak mindannyiunk vallomása lenne az, amit egy keresztény ének így fogalmaz meg:

„Atyám, két kezedben, csak ott lakhatom,
Biztonságot csak Tőled kapok.
Újjá így teremtesz, sebem ápolod,
Boldogság, hogy itt van otthonom.
Tarts meg két kezedben, őrizz meg Uram,
Oltalmadban rejtsd el sorsomat!”