Halál völgyében

• Olvasmány: Prédikátor könyve 12,1-7
• Alapige: Prédikátor könyve 12,6-7; Zsoltárok 23,4

„Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár,
[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]a[/fusion_dropcap] korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba.
A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt,
a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.”

„Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól,
mert te velem vagy.”

Az elmúlt napokban, Mindenszentek és Halottak napja környékén a legtöbb ember kiment a temetőbe. Megállt egy hideg kő és egy belevésett név előtt, és próbált felidézni egy meleg mosolyt, és a hangot, ami a névhez tartozott.
Ezek a napok mindannyiunkhoz közel hozzák a gyász, a veszteség fájdalmát és a saját elmúlásunk miatti félelmet. Felteszik nekünk az emberélet legvégső kérdéseit, amikre hitem és meggyőződésem szerint csakis a Biblia fényében érdemes választ keresni.

A felolvasott két Ige egyrészt elénk tárja a tiszta valóságot, másrészt pedig vall a megtörhetetlen reménységről.

A Prédikátor könyvéből egy gyönyörű, költői képekkel teli leírást hallottunk arról, hogy idős korban hogyan veszti el erejét az ember. Meggyengülnek a lábak, lassan bezáródnak a külvilágra nyíló „kapuk”, a látás és hallás. A leírás végén pedig a Prédikátor borzongatóan őszintén beszél a halálról. Ezek a költői képek olyanok, mint egy lassított felvétel.

„Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál…”

Vagyis: Az életünk drága, mint az aranyedény, de törékeny, mint a cserép. Olyan az életünk, mint egy aranylámpás, mely vékony ezüstláncon függ. Világít, értékes és ragyogó. De amikor az ezüstkötél elszakad, a lámpás lezuhan és összetörik. A fény kialszik. Vagy olyan, mint a vizeskorsó, amivel az élethez szükséges vizet merítjük. Nekikoccan egy kőnek a forrásnál, és eltörik. Nincs több víz.

Amikor a temetőben egy sír mellett megállunk, ezt látjuk. A törékenységet. A veszteséget. És azt a végső diagnózist, amit a Prédikátor kimond: „A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt…”

Ez a biológia. Ez a mulandóság törvénye. Porból lettünk, porrá leszünk. És eddig az alaptörvényig könnyen eljut a legtöbb ember, még csak hit sem kell hozzá. Ez azonban a teljes igazságnak csupán az egyik fele.

Ezért a Prédikátor nem áll meg itt. Szerinte ugyanis a halál nem megsemmisülés, hanem szétválás. Az utak kettéválása. A mondat úgy folytatódik: „…a LÉLEK pedig visszatér Istenhez, aki adta.”

Igen, ez is hozzátartozik az Ige igazságához. Így teljes a kép. Az ember nem csak por. Az ember test és lélek.

A lélek héber szava, a „ruach”, jelenti azt is: szél, fuvallat, lehelet. Amikor Isten megteremtette az embert, nemcsak a föld porát használta fel (ami a múlandóságunkat jelzi), hanem belelehelte saját leheletét a még élettelen emberbe. Egy darabot Önmagából. Egy részt Istenből magából. Így lett az ember élőlénnyé (1Móz 2,7).

A halálban pedig az történik, hogy ami a földé, az visszatér a földbe. De ami Istené – a lélek, a lehelet, ami élővé tesz, valakivé tesz minket és szeretteinket, – az visszatér a Gazdájához, Istenhez.

A sír tehát csak a „port” őrzi. Csak az összetört aranypohár cserepeit. De a lélek nincs ott. A lélek Isten kezében van.

Ez hatalmas vigasztalás nekünk a halállal kapcsolatban. Vigasztalás, amikor elhunyt szeretteinkre gondolunk.

De fel kell tenni azt a kérdést is, hogy mi van velünk? Mi van velünk, aki itt maradunk az elmúlás és halál félelmével a gyász sötétjében? És mi lesz velünk akkor, amikor majd nekünk kell átlépni ezt a határt? 

Erre válaszol a 23. Zsoltár. „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek.”

A „halál árnyéka völgyét” úgy is lehet fordítani: „mélységes sötétség völgye”. Ez a gyász és a halál szurdoka. Egy szűk és veszélyes hely. A félelem, az elhagyatottság helye. 

Látnunk kell, hogy a Biblia nem azt ígéri, hogy mi elkerüljük majd ezt a völgyet. Csak hinnünk kell, és Isten majd átröpít fölötte. Nem hiteget ilyesmivel. Nem ígéri, hogy Isten megkímél minket a halál szurdokától. Azt viszont ígéri, hogy át tudunk menni rajta!

De hogyan? És miért is nem fél a zsoltáros ebben a félelmetes szurdokban?

Nem azért, mert bátor. Nem is azért, mert nincsenek ott veszélyek. Egyetlen oka van: „…mert TE velem vagy.”

És itt a zsoltárban valóságos csoda történik. A zsoltáros eddig Istenről egyes szám harmadik személyben beszélt: „Ő” a pásztorom. „Ő” vezet, „Ő” terelget. De itt, a legmélyebb sötétségben személyes megszólításra vált: „TE velem vagy”.

Amikor félelmek közt járunk, veszteségek fájnak, amikor az utunk ijesztő, veszélyes, sötét és szorongató, – akkor az imádságunk személyes kapcsolattá erősödik. Mert ebben a mély völgyben minket nem egy elmélet, nem egy szép tanítás vigasztal, hanem egy Személy. Isten jelenléte.

És még tovább is pontosíthatjuk ezt a személyt. Ki ez a „Te”? Ki ez a Pásztor, aki velünk van a halál árnyékának völgyében?

Nyilvánvaló, hogy ez Jézus Krisztus. Nekünk, keresztyén embereknek Jézus az a „Te”, akit társként megszólíthatunk.

Ő az a Pásztor, aki nemcsak elkísér minket a völgybe, hanem mindvégig velünk is marad. Nem csupán a legvégső pontig, hanem azon túl is.

Mert Jézusra is igaz a Prédikátor szava: az Ő „ezüstkötele” is elszakadt a kereszten. Az Ő „aranypohara” is összetört. Az Ő teste is sírba került.

De Ő nem maradt ott, hanem harmadnapon feltámadt. És feltámadásával a halál sötét völgyét, ezt a zsákutcát, átjáróvá tette. Átjáróvá, amelyen át végül az Atyához vezet minket.

Segítsen minket Isten úgy emlékezni, és úgy gondolni az elmúlásra és a halálra, hogy a testi, biológiai valóság mellett az Ő lelki, teljes igazságát is lássuk. Magát Jézus Krisztust, a mi Pásztorunkat, aki azt mondja egy lezárt sír mellett: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él” (Jn 11,25).