Ha Isten velünk

• Alapige: Bírák 6,12-14.16; 7,7

„Az ÚR angyala megjelent előtte, és így szólt hozzá: Az ÚR veled van, erős vitéz! Gedeon azonban ezt mondta neki: Kérlek, URam, ha velünk van az ÚR, miért ért bennünket mindez? Hol vannak mindazok a csodák, amelyekről atyáink beszélnek nekünk, hogy hogyan hozott ki bennünket az ÚR Egyiptomból? Most meg eltaszított bennünket az ÚR, és Midján kezébe adott! Az ÚR ekkor odafordult hozzá, és azt mondta: Menj, Én küldelek téged! Majd én veled leszek, és úgy megvered Midjánt, mintha csak egy ember volna.”
„Az ÚR ezt mondta Gedeonnak: Ezzel a háromszáz emberrel szabadítlak meg benneteket. A nép többi része pedig menjen haza!”

Háborúról szól ez az ige – Isten népének küzdelmeiről. Az Egyiptomból való szabadulás után, Mózes negyven évig vezette őket a pusztában, mikor pedig végül elérkeztek az Ígéret Földjének határára, Józsué vezetésével átkeltek a Jordánon, és elfoglalták Kánaánt. A honfoglalás után játszódik a történet, de még az erős és gazdag dávidi királyság létrejötte előtt.
Isten népe elnyerte már megígért lakhelyét, de még gyenge és kiszolgáltatott a környező ellenséges népeknek. Nincs még király, egységes vezetés, és a gyakori támadások, rablások miatt állandó fenyegetettségben élnek. Van már országuk, de azt még be kell lakni, meg kell küzdeni érte.

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]K[/fusion_dropcap]edves konfirmáló Fiatalok! Lassan ti is átléptek egy határt, tovább kell tanulni, továbblépni, pályaválasztás és felvételik nehézségei várnak rátok. Talán sokat hallottátok már ezekben a napokban, ahogy felnőttek a „nagybetűs életet” emlegetik… Amiben bizony már nem kisgyerekként, hanem felcseperedve, meg kell küzdenie mindenkinek a „helyéért”.

De Kedves Testvérek, ez a küzdelem nem csak a fiataloké, hanem azt mindannyiunknak folyamatosan meg kell vívni a földi életben. Küzdenünk kell önnön esendőségünk miatt önmagunkkal, belső természetünkkel, de külső rosszal, emberi gonoszságokkal is, vagy éppen az élet kihívásaival, nehézségeivel – járvány idején, de sok minden másban is.

A bibliai történet harcos főszereplője pedig mégsem egy hadvezér. Amikor megismerkedünk Gedeonnal, ő csak egy egyszerű fiatalember, tele kételyekkel, bizonytalansággal és félelemmel. A rabló midianita csapatok elől rejtőzködve, egy présházban csépel egy kis búzát, hogy eldugja, hogy egy kis élelmet mentsen a fosztogatók elől.

Mikor Isten angyala megjelenik neki, hogy harcba szólítsa népe élén, megdöbben és megijed, rémülten tiltakozik. Szenved attól, ami rossz, de szeretné megúszni a harcot. Az Úr végül nagy nehezen meggyőzi őt, hogy szembe kell néznie az ellenséggel, kihívással, az élettel – ahogy nekünk is. Feladata, feladatunk van!

Ígéretet kap, hogy Isten vele lesz ebben a küzdelemben, ő pedig összegyűjt egy körülbelül harmincezer fős sereget, hogy megütközzön a midianiták százharmincezer harcosával. Százezres túlerő!

Ez a kis serege a Gileád hegyén gyülekezik, ahonnan jól látni a Jezréel völgyét ellepő hatalmas ellenséges tábort. Nem csoda, hogy a forrás, ahol várakoznak a „Haród = félelem, rettegés kútja” nevet kapta! Gedeon alátekint, és félelemmel a szívében imádkozik, valami váratlan segítségben reménykedik, talán jól felfegyverzett erősítésben. Igyekszik bízni Isten hatalmában, amely képes győzelemre segíteni még ezt a kevés harcost is. Talán ad az Úr többet, talán felmentő sereget küld…

Amikor nehézségekkel szembesülünk, és ezt az elmúlt időszakban mind megéltük valahogyan, mikor az élet támadásainak vagyunk kitéve, a mi Istenbe vetett bizalmunk is megpróbálásra kerül. Ez a hitharc. Ott van bennünk a vágy, hogy az Úrra bízzuk magunkat, de közben a készültség is, ahogy számba vesszük saját, emberi erőforrásainkat, s ezeket látva, ott a bizonytalanság is: hogyan tudunk így Istenben bízni.

Ekkor Isten olyan választ ad, amire Gedeon biztosan nem számított. Az a harmincezer – az is túl sok!

Gedeon próbálta számba venni a saját erejét, a sereg erőforrásait, és talán látott benne kevés, de némi esélyt. De most Isten teljesen semmibe veszi az ő saját, emberi erőforrásaikat! Igen, mert szeretné megmutatni Gedeonnak, az Ő népének, hogy mit jelent igazán bízni Őbenne.

Először is el kell küldeni mindenkit, aki csak fél. Több mint húszezren úgy vannak ott, hogy megtették a tőlük telhetőt, eljöttek Gedeon hívására, hűségből, de valójában semmi reményt nem látnak a győzelemre. Látják a hatalmas tömeget a völgyben, talán elkeseredetten a fejüket csóválják, és mikor kiderül, hogy jobban teszik, ha hazatérnek, bizonyára megkönnyebbüléssel – Gedeon felé persze sajnálkozva – elmennek.

Mindössze tízezren maradtak.

És döbbenetes, de Istennek még ez is sok!

Mert Ő jól ismer minket, és tudja, hogy bármily kevés emberi erőnk, okoskodásunk, emberi eszközök sikere képes eltakarni a hatalmas és kegyelmes Istent előlünk. Még ez a tízezer is képes lenne a győzelmet és a dicsőséget saját magának tulajdonítani! Ettől akarja megóvni őket az Úr.

Nagyon egyszerű próba következik: A forrásból alácsorgó vízhez vezeti a várakozásban és izgalomban egészen megszomjazott kis sereget. A többség szinte ráveti magát a hűs vízre, még talán a fejüket is belemártják önfeledten, hogy felfrissüljenek. Háromszázan azonban csak letérdelve, fél szemmel talán már az ellenséget figyelve, a kezükbe merítenek, és úgy isznak. Ők lélekben már valóban készek a harcra. Őket választja ki Isten, a többinek pedig haza kell mennie.

Az eredeti harmincezres seregnek csupán 1%-a marad! Háromszáz a százharmincezerrel szemben!

Mennyi értetlenség és aggodalom vegyülhetett a hittel Gedeon szívében! Hová vezette őt Isten? Hát, Testvérek, Önmagához! Emberi erőktől, gondolkodástól Isten saját lényéhez vezette el őt.

Céljaink, küldetésünk, győzelmeink eléréséhez mi mindig számolunk a saját erőinkkel, eszközeinkkel. Számunkra legtöbbször csak többletet jelent, ha elmondhatjuk, hogy Isten áldása kísér. Mintegy hozzáad, a mi tehetségünkhöz, lehetőségeinkhez, kiegészíti azokat – gondoljuk.

Csakhogy az Úr megteheti, hogy ilyen helyzetekben éppenséggel elvesz. Elvesz valami fontosat, ami nélkülözhetetlennek tűnt a győzelmünkhöz, amivel számoltunk, amire építettünk. És ott állunk saját erőinkből, lehetőségeinkből kifogyva, eszköztelenül. Szinte minden nélkül.

De Istennel!

Hogy rádöbbenhessünk végtelen hatalmára, de irántunk való mélységes szeretetére is. Arra, hogy ígérete szerint valóban, igazán velünk van! Hogy ne fedje el Őt többé semmi emberi erőnk és erőlködésünk, okoskodásunk és akarásunk. Hogy megerősödött hittel vallhassuk, amit Ady így fogalmazott meg:

„És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten, járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.”