Gyalog jöttünk, mert siettünk

• Olvasmány: Apostolok Cselekedetei 20,13-17
• Alapige: Apostolok Cselekedetei 20,13.16b.

„Mi pedig előre mentünk, és hajóra szállva Asszoszba utaztunk, hogy ott vegyük fel Pált, mivel így rendelkezett; odáig ugyanis gyalog akart jönni. …
Sietett, hogy lehetőleg pünkösd napjára Jeruzsálembe érkezzen.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]A[/fusion_dropcap] mai újszövetségi Igében útközben látjuk Pál apostolt, utolsó missziói útja vége felé. Két érdekes információt kapunk utazásával, és az úthoz való hozzáállásával kapcsolatban.

Egyrészt megtudjuk, hogy ennek az útrésznek az első szakaszát gyalog akarta megtenni. Tróásztól Asszoszig kb. 25 km a távolság. Munkatársait hajóval küldte előre, ő pedig egyedül és gyalog ment. Másrészt viszont az is kiderül, hogy egyébként Pál sietségben volt. Sietett, hogy pünkösd előtt Jeruzsálembe érjen. Sietett tehát, de azért gyalogolt.

„Gyalog jöttünk, mert siettünk.” – József Attila szerint a háromkirályok így köszönnek Máriának és a megszületett Jézusnak a betlehemi istállóban.

„Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk…”

Azt vajon hogy kell? Nem ellentmondás ez? Ha sietnek, utazzanak gyorsjárású hintóval, vagy legalábbis tevegeljenek, még az is gyorsabb, mint gyalog. – De vajon tényleg így van ez? Hogyan lehet leghamarabb odaérkezni Jézushoz?

Pál apostol „sietett”, hogy pünkösdre Jeruzsálembe érjen, – de az első szakaszt „gyalog” tette meg.

Ez a mai Ige a sietségeinkre és gyaloglásainkra szeretne rákérdezni. Hogy is állunk ezekkel?

Felpörgetett időket élünk, mindig sietünk, valahova mindig oda kell érnünk. Gyakran mondjuk egymásnak – többször is, mint gondolnánk, – hogy „ezt most ne, bocs, de sietnem kell”. Időpontok és határidők szorításában, valahogy mindig úgy alakul, hogy sietnünk kell. Úttól és céltól függően eszközöket, járműveket használunk, hogy hamarabb odaérjünk: repülőgép, autó, motor, de legalábbis kerékpár, és a háromkirályoknak is gyorshintót javaslunk gyaloglás helyett.

Ugyanakkor azt is megtapasztaljuk, hogy a sietségben mindig egyúttal vesztesek is vagyunk. A sietségbe már eleve bele van kódolva, hogy lemaradunk valamiről. Hiszen azért sietünk, mert késésben vagyunk. Így aztán nem tudjuk megélni a napot, amit Istentől kaptunk, nem tudjuk megélni az órát, a percet, ami éppen adatik.

Elsietjük az egész életünket. – Úgy, mint a „gombcsavarós” történetben a mindig türelmetlen fiatalember, aki egy délután a játszótér melletti padon elszunyókált. Kapott egy varázsgombot, azzal, hogy „ha ezt elfordítod, rögtön pár évvel előre tudsz ugorni az életedben, ha érdekel, mi történik majd veled”. Ő bizony kíváncsi volt, és belement a játékba. Egy csavarás a gombon, – máris ott állt a házasságkötő teremben, mellette egy szép menyasszony. Megint egy csavarás, – és már szép gyerekei vannak. Újabb csavarás: már befutott ember, jó állásban. És csak csavarta tovább a gombot, és egyszer csak ősz hajszálai voltak, beteges és gyenge volt, élete végéhez közeledett. Ekkor csattant a fején a gumilabda, felriadt, és hálát adott Istennek, hogy csak álom volt.

Így „csavargatjuk” mi is az életünket, amikor siettetjük a dolgainkat, amikor átrohanunk eseményeken és embereken, és képtelenek vagyunk igazán megélni azt az időt, amit Isten ajándékozott nekünk.

Pál apostol sietsége a misszióhoz kapcsolódott. Azért sietett, hogy a pünkösd ünnepét már ne utazással, hanem az ünneppel tölthesse. Sietségének másik oka pedig az volt, hogy igyekezett mielőbb átadni azt a kollektát, adományt, amit a jeruzsálemi gyülekezet szegényeinek megsegítésére gyűjtöttek a többi gyülekezetben. Ezért sietett tehát.

De még ebben a „szent sietségben” is – az első 25 kilométert gyalog akarta megtenni!

Vajon miért? Mi van a gyaloglásban?

Mindenekelőtt alázat van benne. Amikor gyaloglunk, akkor le kell mondanunk azokról az eszközökről, járművekről, amik gyorsabban célhoz segítenének. Amikor gyaloglunk, abban az útban mi magunk vagyunk benne, mégpedig teljes emberként, az utat mi tesszük meg a két lábunkkal, az erőnkkel, eszközök nélkül.

És bizony, így belátjuk, hogy a háromkirályok nem érkezhetnek másként Jézushoz: sem hintóval, sem tevegelve, csakis gyalog. Mert ott be kell menni, és a Megváltó elé oda kell térdelni, – ezt pedig csak teljes ember-voltunkkal tehetjük meg, eszközök nélkül, őszintén, amint vagyunk, alázattal.

Pál apostol minden bizonnyal azért ment egyedül és gyalog Asszoszig, mert egyedül akart lenni Urával. A többieket elküldte hajóval, ő pedig gyalogolt. Minden más utazási móddal szemben a gyaloglás az, ami kiválóan alkalmas arra, hogy közben elmélyülten beszélgessen Istennel. És bizony, volt mit megbeszélniük! Volt, mit átgondolnia, hogy Ura elé tárhassa.

Például azt, ami épp előző nap történt Tróászban, amikor úrvacsorai közösségben voltak a testvérekkel, Pál pedig elnyújtotta a tanítást, és egy Euthikosz nevű ifjú elaludt, és kizuhant a nyitott ablakon, és holtan szedték föl; de Pál lement, ráborult, imádkozott, és a Feltámadt Krisztus erejével visszaölelte az életbe. Volt, miért hálát adnia.

És ott volt az is, ami még ezután várt Pálra Jeruzsálemben, ennek az útnak a végén, amin most gyalogolt: fogság és nyomorúság; úgyhogy Milétoszban majd úgy fog elköszönni az efézusi gyülekezet elöljáróitól, hogy többé nem látják őt. Mindezeket csakis egyedül, gyalogolva, Urával beszélgetve tudja feldolgozni és elhordozni az apostol.

Van egy ilyen gyaloglós és közben megbeszélős történet az Újszövetségben: Az emmausi tanítványok gyalogoltak szomorúan Jeruzsálemből hazafelé, amikor melléjük szegődött Jézus. És útközben beszélgetve nyitogatta a szemüket, hogy minek is kellett történni az Emberfiával. És az út végén így ismerték fel Jézust a kenyér megtöréséről.

„Gyalog jöttünk, mert siettünk.” Igen, egyre inkább látjuk, hogy nincs itt semmi ellentmondás. Mert jól sietni, vágyni igazán a Jézushoz való megérkezésre, csak gyalog lehet. Jézushoz igazán megérkezni, eszközök nélkül, viszont teljes emberségünkkel, teljes valónkkal, és Őt felismerni, szavát megérteni, ma is csak „gyalog” lehet. Nem lehet lóhalálában, sem tevegelve, nem lehet siettetve a dolgokat, csakis gyalog. Alázattal. Eszközök nélkül, takargatás nélkül. Együtt gyalogolva és beszélgetve Jézussal. Ez történik, amikor a napjainkat mindig Vele tudjuk kezdeni. Vele járjuk életünk útját, és Vele beszélgetve, csendességben, imádságban, Igéjét olvasva, Rá figyelve, a dolgainkat, a napunkat és egész életünket alázattal az Ő kezébe tesszük. Az Úr segítsen ebben minket!

Zárás és összefoglalás gyanánt Túrmezei Erzsébet versét hallgassuk meg (Ha nem teszek semmit sem).

„Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem…
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.”