Felismerni az új időt

• Olvasmány: Ézsaiás könyve 35,1-9
• Alapige: Lukács evangéliuma 12,54-56

„Amikor látjátok, hogy felhő támad nyugatról, mindjárt azt mondjátok, hogy eső jön, és úgy lesz. Amikor pedig déli szél fúj, azt mondjátok, hogy hőség jön, és úgy lesz. Képmutatók, a föld és az ég jelenségeit felismeritek, e mostani időt miért nem tudjátok felismerni?”

Jézus korában meteorológia – úgy mint ma – nem volt, de akkor is fontos volt látni, amennyire előre csak lehetett, hogy milyen idő lesz. Minek van értelme nekiállni a szántóföldön, a szőlőben, a ház körül, és a tengeren vagy szárazföldön utazók számára is létfontosságú volt, hogy az időjárási jelenségekből mit lehet kiolvasni a közeljövőre vonatkozóan.

A korabeli, izraeli ember felnézett az égre, és valóban, ha nyugaton, a tenger felett megjelentek a felhők, és feltámadt a nyugati szél, tudták, hogy eső jön (ahogy a csapadék nálunk is általában északnyugatról érkezik), ha pedig délről, a sivatag felől fújt, számítani lehetett a hőségre (ahogy nálunk is délről többnyire szaharai levegő jön). Ez a természetes, a normális hozzáállás, ha valami változik, felismerni és úgy állni hozzá.

Miért hozza fel Jézus ezt a példát? Mit akar üzenni, mondani vele? Nem kevesebbet, mint azt, hogy új szél támadt! Eljött az emberiség történelmének új ideje, kairosza, egy – a próféták által századokon át meghirdetett, Isten népe által oly régóta várt – új világrend!

Eljött az Isten Országa, megkezdődött a Messiási Idő, az üdvösség korszaka! A kegyelmi idő, amiben még éppen mi is élünk! Amiről Ézsaiás is sok helyen annyit beszélt: a vakok látnak, a süketek hallanak, a bénák járnak, a megkötözött lelkek megszabadulnak – újra és újra elhangzó üzenete volt!

Jézus szavai panasz és számonkérés: figyelmeztetés. Amikor Jeruzsálemet siratja, mert „nem ismerte fel meglátogatása idejét”. Amikor felhozza Sába királynője példáját, aki felismerte Salamon király különlegességét, Istentől kapott bölcsességét és eljött hozzá; Ninive népének példáját, akik felismerték Jónás ítélethirdetésekor a megtérés és életben maradás utolsó lehetőségét. S most itt van ez a nemzedék, amely átélheti minden ígéret beteljesülését és mégis vak marad.

A természeti jelenségeket értő emberek miért nem veszik észre az idők jeleit, Isten országának jeleit? Miért nem ismerik fel Krisztusban a Megváltót? Miért nem fedezik fel tanításában az igazság üzenetét? Miért keményítik meg szívüket és zárkóznak el az üdvösség tanításától? Miért nem hisznek csodái láttán, amelyek jelként szolgálnak?

Vagy ha sejtésük is van róla, miért gondolják, hogy akkor is minden maradhat a régiben? Szintén egy jézusi kép tulajdonképpen ugyanarról: hogyan lenne az új bor belepréselhető a régi tömlőbe?!? A megszokottba, tehát ahogy eddig Istenről gondolkodtam, ahogy eddig éltem…

Az örömhír hirdetésével elkezdődött a messiási idő, az üdvösség korszaka. A Jézus által hozott új korszak pedig új gondolkodást és életmódot kíván az embertől.

Amikor Krisztus halála, feltámadása és mennybemenetele után elküldi Szentlelkét, voltaképpen ez történik meg. Megtérnek emberek, megváltoznak életek, Istennek új népe születik, a kereszténység, amely hordozza és továbbmondja azóta is az örömhírt.

De ehhez – a Lélek által – újra és újra, minden személyes életben meg kell történnie a felismerésnek. Ezért Jézusnak a szavai ma hozzánk is szólnak. Az Ige minket is kérdez:

Észreveszem-e mindennapjaim során azokat a jeleket, amelyeket Isten mutat számomra? Felismerem-e, hogy az élő Jézus itt van velem, gyógyítani, megszabadítani, formálni akar engem? Hogy amik történnek – kinyíló vagy épp bezáródó ajtók, történések, lehetőségek vagy épp nehézségek, próbák – Isten Országának a közelsége és hívásai a számomra?

Vagy vak és süket maradok és éppen én reklamálom, hogy imádságaim süket fülekre találnak, kívánságaim (saját életelképzelésem) nem teljesülnek, Isten biztos elhagyott…

Azután pedig meghallom-e üzeneteit, amelyekkel szándékait, útmutatásait közli velem? Van-e azoknak következményei az életemben?

Ha jön az eső, fogom az esernyőt, ha itt a hideg, jól felöltözöm. Ha hőség és szárazság jön, tudom, hogy öntözni kell, meg árnyékba-hűvösbe húzódni. Így csináljuk és működik. Mert odafigyelünk rá.

Annak van-e ugyanígy következménye, hogy megismertem Isten földre jött Fiát, Jézus Krisztust? Az Ő szeretetének valóságát, az irgalmat, megbocsátást, a szeretet parancsát? Van-e következménye? Változtat-e rajtam-bennem valamit is? Vezet-e? Engedem-e, hogy utat mutasson, kivegyen a kezemből dolgokat, és mást adjon, hogy más felé küldjön, mint amerre én indulnék?

Meg tudja-e gyógyítani a bénaságom, hogy az Ő útjain járjak, indulva olyanok felé is, akikhez csak Ő küld? A vakságom, hogy valóban lássam Őt, a másikat is, ahogyan Ő látja, és így önmagamat is? Meg tudja-e gyógyítani a süketségemet, hogy meghalljam, amit mond, meghalljam mások sírását vagy örömét, Egyáltalán, hallani a velem lévő Menny szüntelen énekét: erejét, vigaszát?

Ha pedig az elközelített Isten Országának polgárai vagyunk valóban, akkor van még egy fontos feladatunk – a szelek képénél maradva – mégpedig a szélkakasé!

Tudom, ez a mi fogalmaink szerint inkább pejoratív, rossz jelentésű szó. A szélkakas ember arra fordul, amerről éppen fúj a szél (főleg ugye, politikai, hatalmi értelemben). Csakhogy régen a szélkakasnak tényleg fontos szerepe volt, hogy az uralkodó széljárást mutassa, mert valóban nem volt mindegy, hogy az déli vagy északi szél!

Akik ránk néznek, tudhatják-e, látják-e, hogy milyen „szélbe” álltunk be, mit mutatunk? Hogy a Szentlélek szele állít-e be minket, és ha aszerint cselekszünk, élünk és érzünk – talán sokszor másképp, mint amit a föld szele, viharai fújnak – megkérdezhetik: Mi ez? Miért? Hogy van erőd hozzá? Honnan van még így is a reménységed, örömöd?

És mi akkor elmondhatjuk, hogy ez a szél a világon a legerősebb és Isten felől érkezik! Hogy kisöpörje a világ mocskát, a bűn gyilkos levegőjét, hogy felragadjon és Isten felé vigyen. Hogy új idők szele fúj már kétezer éve, és még tart a kegyelmi idő, még fel lehet ismerni, beleállni, hogy megtisztítson, felemeljen és Krisztus útjára vigyen.

Hirdetni és reménységet adni, mondani és engedni a próféta szavának:

„Meglátják az ÚR dicsőségét, Istenünk méltóságát. Erősítsétek a lankadt kezeket, tegyétek erőssé a roskadozó térdeket! Mondjátok a remegő szívűeknek: Legyetek erősek, ne féljetek! Íme, jön Istenetek, és megszabadít benneteket!”