Erőforrás az Úr napján

• Olvasmány: Jelenések könyve 1,9-19
• Alapige: Jelenések könyve 1,12-13

„Megfordultam, hogy lássam, milyen hang szólt hozzám, és amikor megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, és a gyertyatartók között az Emberfiához hasonlót.”

János apostol azért fordult meg, hogy „lássa a hangot, amely beszélt hozzá”. Ezt hallva ilyen kérdések jönnek elénk: Hogyan hallhatjuk és láthatjuk Istent? Hogyan léphetünk Vele kapcsolatba, hogyan érthetjük Őt? 

Ez nem is olyan egyszerű kérdés, ahogy elsőre gondoljuk. Az ószövetségi ember pl. úgy gondolta: Aki Istent látja, az a halál fia. Mert senki nem láthatja Istent úgy, hogy életben marad. Mózesnek ezt maga Isten mondta magáról (2Móz 33,20).

Vajon azért, mert Isten tényleg ilyen? Nem. Inkább azért, mert az ószövetségi ember a maga korában így tudta Őt elképzelni, így gondolkodott Róla, ilyen módon érthette meg Őt.

Az előbb hallott Ige már azt mutatja: Igenis rá lehet tekinteni az Úrra, meg lehet hallani a hangját. Aki rátekint Jézusra, az nem a halál fia, hanem az élet fia! A Jézussal való találkozásból élet és erő fakad. 

Ezt látjuk János apostol példáján, aki a megdicsőült Krisztust látja, majd a Vele való találkozásból fakadó erőt és reménységet adja tovább a rábízott hét kisázsiai gyülekezetnek. Az akkori üldöztetések között, az állandó fenyegetettségben, amit Diocletianus császársága alatt átéltek, ebből kaptak erőt, jövőt és reménységet.

Hisszük, hogy Isten ma is hallható és látható, és Jézustól ma is kaphatunk erőt és reménységet, de vajon mi kell ehhez emberi oldalról? Van-e ennek „személyi feltétele”?

Ennek kapcsán két dolog válik fontossá az Ige alapján: Egyik az Istennek szentelt idő, másik pedig a lelki látóképesség.

Mindenekelőtt időt kell adnunk Istennek, hogy találkozhassunk Vele.

Persze tudjuk, hogy János egészen más helyzetben volt, mint mi, hiszen egy gyéren lakott szigetre, a Patmosz szigetre száműzve könnyen adhatott idejéből. Ez igaz. Mi nem vonulhatunk így félre, hiszen vannak ránk bízott emberek, és vannak feladataink, közösségi, munkahelyi, családi vállalásaink, amelyeknek meg kell felelnünk. Különféle feladataink olyan tempót diktálnak, hogy megállni is nehéz ezekben.

Viszont pont ebben a helyzetünkben találhatunk erőt az Istennek szentelt időben! Mert Istennek adott idő nélkül nincsen Vele találkozás, és nincs Belőle való töltekezés sem, ami a helytállásban segíthetne.

Lényeges ebben az Igében, hogy János elragadtatása, látomása az „Úr napján” történt. Az idős apostol korában, az 1. század végén ez már a mai értelemben vett vasárnapot jelentette. A keresztyén gyülekezetek minden Úrnapján Krisztus feltámadását ünnepelték. A hét első napja kiemelt nap lett: A Feltámadottal való találkozás, és töltekezés alkalma. És két ilyen magaslati pont között persze ott volt az a sok mélység, amiben részük volt: a feladataik, a kihívások és küzdelmek. Ezek félelmetes nagysága ellen azonban erőt kaptak az Úr napján.

Adjunk hálát az Úrnak, valahányszor neki tudjuk szentelni az Ő napját, ahogyan tesszük ezt éppen most is! Adjunk hálát minden Neki szentelt időért, amiben akár másokkal közösségben, akár egyénileg, de erőt és reménységet kaphatunk a Vele való találkozásból!

Nézzük azonban még konkrétabban, hogyan is történik ez János esetében! Hogyan válik erőforrássá az Úr napja? Mit lehet, mit érdemes meglátni az Úr napján?

Az apostol a feltámadott Krisztust látja teljes dicsőségében. 

Jézust a maga földi valójában nagyon sokszor látta, hiszen tanítványaként szoros életközösségben éltek együtt. Ismerte a jellemző szavait és mozdulatait, ismerte a nevetését és minden szokását. De ez a kép, amit most lát, valami egészen más!

Nincsenek rá szavai, hogy jó személyleírást adjon. Megpróbál hát képeket, hasonlatokat keresni, hogy valahogy érzékeltetni tudja a Feltámadott Krisztus dicsőségét: Láttam valakit, az Emberfiához hasonlót. 

A hangja olyan, mint a trombitáé, – vagyis erő van benne. Isten szava biztos és határozott, jól érthető. Vajon mindenki ilyennek hallja Őt? Nem feltétlenül. Jánosnak ilyen volt. De tudjuk, hogy őt Jézus „mennydörgés fiának” nevezte, neki tehát így szólt, mint egy trombita, János pedig így értette meg Urát. Másokhoz viszont halk és szelíd hangon szól Isten, ahogyan Illéshez. Amikor olyan a hangja, mint egy finom sóhajtás, abban is megérthető Isten szava. Az a kérdés, hogy mi vajon milyen helyzetünkben milyen módon értjük meg Őt. Néha trombitaként, máskor pedig szelíd hangként.

Aztán folytatódik a leírás: A feje és haja olyan, mint a hófehér gyapjú; szeme mint a tűz lángja; lába mint a kemencében izzó aranyérc; a hangja mint nagy vizek zúgása; és a tekintete olyan, mint amikor a nap teljes erejével ragyog.

Ezekben a képekben valami óriási nagy erő van! Valami földön túli erő, amit fel sem foghatunk. Talán olyan, mint valami napkitörés, amelynek energiája bármit egy szempillantás alatt hamuvá éget.

És mi történik ebben a találkozásban? János először mint egy halott, összeesik előtte; Ő azonban nem pusztítja el! Ő az Élet és halál Ura, de nem elveszi, hanem ajándékozza az életet.  A leírás szerint ráteszi jobbját (hatalma kifejezőjét) az apostolra. Azonban azzal nem bántja, hanem felemeli, erőt ad neki, hogy aztán majd megbízását végrehajthassa. Átéli, hogy Jézus tekintete nem elpusztítja, hanem mint a nap ragyogása, világosságot ad, erőt, melegséget áraszt felé.

Megszólítja Jánost: Ne félj, én vagyok! Halott voltam, de íme, élek örökkön örökké. Írd meg, amit most láttál!

Ott vannak a gyülekezetek, a rádbízottak, akik üzenetemet várják. Írd meg, tégy bizonyságot az erőről, amit megtapasztaltál, ami nem elpusztít, hanem felemel téged! Mondd el nekik, hogy milyen a tekintetem, és hogy annak ereje nem bánt, hanem éltet! Keress hozzá szavakat, mondd el, amit átéltél velem!

János apostol eleget is tett Krisztus kérésének: Eljuttatta a Róla szóló üzenetet a rábízottakhoz; mi is az imént olvashattuk azt.

Az apostolhoz hasonlóan a mi számunkra is ez a legjobb, amit tehetünk: Odaeshetünk Jézus lábai elé. Odatehetjük Elé teljes valónkat, halott mivoltunkat, minden elesettségünket. És mi is átélhetjük, hogy aki Vele találkozik, aki Őt látja és hallja, az nem a halál fia, hanem az élet gyermeke. Átélhetjük, hogy dicsősége beragyogja a mi sokszor árnyékos életünket. Átélhetjük, hogy hatalmával és Lelkével átjár, feltölt és megerősít minket. Úgy legyen!