Énekelj Istennek!

• Olvasmány: Ézsaiás próféta könyve 12,1-6
• Alapige: Mózes 2. könyve 15,19-21

„Amikor a fáraó lovai a harci kocsikkal és a lovasokkal együtt a tengerbe értek, az Úr visszafordította rájuk a tenger vizét, Izráel fiai azonban szárazon mentek át a tenger közepén.
Ekkor Mirjám prófétanő, Áron nővére dobot vett a kezébe, és a többi asszony is mind kivonult utána dobolva és körtáncot járva.
Mirjám így énekelt előttük:
Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges,
lovat lovasával a tengerbe vetett!”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]A[/fusion_dropcap]z óegyházi ünneprend szerint a mai vasárnap a „Cantate” vasárnap. Elnevezése a 98. zsoltárból származik, jelentése: „Énekeljetek!” „Énekeljetek az Úrnak új éneket!” A református ünneprend is megtartotta e vasárnapot ennek a témának: „Egyházi ének és zene vasárnapja”. – A mai Igék ezért az ének, az éneklés felé fordítják figyelmünket.

Az éneklés különleges kincsünk, amit Istentől kaptunk. Talán nincs is olyan ember, aki ne vonzódna valamilyen dalhoz, vagy ne dudorászna, énekelgetne néha csak úgy magában. Van, aki szép hangon énekel, akár mások gyönyörűségére is, és van, aki csak hamiskásan tud, de az éneklés valahogy nagyon mélyen hozzátartozik az embervoltunkhoz.

A természetben sok mindenre mondjuk, hogy tud „énekelni”: fák, madarak, mezők, sziklák a szélben… De mégis, énekelni – a szó valódi értelmében – csak az ember tud. A valódi éneknek szövege van, és az sokféle lehet. A szöveget aztán szárnyaira veszi a dallam, aminek ritmusa van, s ezzel a szöveg valami különleges többletet kap. Az ének mindig sokkal több, mint a szöveg magában. Olyan lelki és érzelmi mélységeket és magasságokat mozgat meg bennünk, amire a szöveg önmagában képtelen volna. Azért hat ránk erőteljesen, mert amikor énekelünk, átadjuk magunkat az ének belső rendjének, a szavaknak, a dallamnak és ritmusnak, és a lélegzetvételünkkel is együtt élünk az énekkel.

Az Igében Mirjám énekéről hallottunk, az esemény pedig, amihez az ének kapcsolódik, az Izráel történetének talán a legfelemelőbb néhány órája volt: Amit ekkor átéltek, soha többé nem felejtették el.

Egyiptomból kivonulva átkeltek a Vörös-tengeren, mert az Úr egész éjjel visszafelé hajtotta a vizet a keleti széllel, kiszárítva előttük az utat; majd nem sokkal később ugyanott az őket üldöző egyiptomi sereg belefulladt a tengerbe, mert az Úr visszafordította rájuk a tenger vizét. – Ekkor Mirjám prófétanő Isten Lelkétől indítva, dobolva és táncolva rákezdett az énekre: „Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett!” Az ének dallamát sajnos nem ismerjük, de biztosan lendületes győzelmi ének lehetett, amit a dob és a tánc ritmusa is erősített.

Mirjám énekének bizonyára hamarabb vége szakadt volna, ha egyedül marad a hangjával. Ehelyett azonban azt látjuk, hogy csatlakoztak hozzá az asszonyok, dobokkal és körtáncot járva ők is énekelni kezdték. És Mirjám énekének ezzel sincs vége, mert ha az egész fejezetet elolvassuk, és helyes sorrendbe rakjuk az eseményeket, kiderül, hogy Mirjám éneke még szélesebb körben kiterjedt: Mózes is átveszi, és vele együtt Izráel fiai is mind együtt énekeltek az Úr szabadításáról! Sőt, Mirjám éneke még ezzel sem ér véget: Az Ószövetség lapjairól évszázadokkal később is visszacsendül ugyanaz az ének. A szabadulás ős-élményévé lett Izráel népe számára, amit ekkor átéltek, és ahogy ennek örömét együtt énekelték! Számtalan zsoltár és prófécia visszhangozza a Vörös-tengernél történt szabadulásról szóló éneket. – „Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett!”

Az elmondottakból szépen kitűnik, hogy micsoda erő rejlik az éneklésben. Az ének valami olyasmi, amihez lehet kapcsolódni, ahogyan Mirjám egy szál hangjához is egyre többen csatlakoztak, és micsoda éneklés lett belőle! Olyan, hogy megőrződött mind a mai napig, és ma is lehet hozzá kapcsolódni.

Lényeges, hogy Mirjám éneke nemcsak vízszintes irányban, az emberek között teremtett kapcsolatokat, hanem függőleges irányban is! „Énekeljetek az Úrnak!” Az éneklés az Úrnak szól! Ez egészen más, mint amikor egy népdalt, vagy más szép éneket kezdünk énekelni, mert azt a saját gyönyörűségünkre énekeljük. Amikor azonban zsoltárt, dicséretet, lelki éneket éneklünk, az az Úrnak szól – ilyenkor Őhozzá fordulunk az énekkel, Őt szólítjuk meg. „Énekelt imádság” az ilyen éneklés, és erre is igaz, ami korábban már elhangzott: az ének hordoz valami többletet a prózai imádsághoz képest. Belsőleg, sokkal mélyebben mozgat meg minket, Isten felé nyit ki, Isten felé fordít bennünket.

Vajon honnan fakad ez az éneklés, amiről az Igében hallunk? Mi indította Mirjámot, és mi indít bennünket arra, hogy énekeljünk az Úrnak?

A válasz magában az Igében rejlik: „Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett!”

Azért szól Neki az ének, mert „igen felséges”, vagyis magasztos, hatalmas, erős Isten az Úr, aki hatalmas dolgot tett népével! Népe javára alakította a körülményeket. Visszafordította a tenger vizét az ellenség pusztulására, hogy népe megszabaduljon. Isten megszabadította népét, ezért kezd énekelni Mirjám, és énekelnek vele együtt a többiek is mind. Mirjámnak, Mózesnek és az egész népnek tehát volt miről énekelni! Hálát adtak szabadító Istenüknek.

Pár napja különleges élmény volt számomra egy mókus szabadítójává lenni. – A mókust egy macska üldözte, őrült tempóban és nagy robajjal vágódtak elém az épület sarkánál. A mókus felrohant a meggyfára, a macska előbb követte, majd inkább lent maradt, és várt áldozatára. Időnként felnézett, hogy mi a mozgás. Fent szegény mókus teljesen kikészült, idegesen, gyors, darabos mozdulatokkal ugrott egy-egy irányba, majd pedig vissza. Minden mozdulatnál kaffogott, nyöszörgött. Helyzete tényleg nem volt jó, a meggyfa magányos, így lombszinten nem volt kiút, csak lefelé menekülhetett volna, ám ott a macska várja. Úgy döntöttem, segítek neki, elindultam a macska felé, az pedig feladta a posztját, eltávozott. Pár perc múlva néztem vissza a fához, az ideges kaffogás megszűnt, a mókus eltűnt, talán valahol békességet talált.

Melyik szereplővel tudunk azonosulni? Talán van, akinek helyzete olyan, mint a macskáé: Kézben tartja a dolgait, ura a helyzetnek, és csak várnia kell. És talán olyan is van, aki a mókushoz hasonlóan bezártságot él meg, nem tudja, merre a kiút, üldözött, nyúzott, feszült napokat él. – Egy biztos: aki a szabadulást adja, az Isten. A kikészült mókusnak most éppen rajtam keresztül. Mindig Isten a szabadító, Ő ad békességet, szabad utat.

Hiszem azt, hogy nemcsak Mirjámnak, Mózesnek, Izráelnek, hanem nekünk is, ma is van miről énekelni az Úrnak!

Énekelhetünk mi is arról, hogy az Úr megszabadított minket egy félelmetes ellenségtől, belenyúlt az életünkbe, megváltoztatta a körülményeket, jó irányba fordította a dolgainkat. Énekelhetünk, mert visszaadta az egészségünket, mert társakat, segítséget adott mellénk. De lehet az énekünk a hála mellett könyörgés is: Minden nap új erőért. Könyörgés a Lélek vezetéséért, világosságáért.

A 92. zsoltárban olvassuk: „Milyen jó hálát adni az Úrnak, és zengeni neved dicsőségét, ó Felséges, hirdetni reggel szeretetedet, és hűségedet minden éjjel!”

Valóban, boldog ember az, akinek van miről énekelni az Úrnak.

Boldogok vagyunk, ha mi is csatlakozni tudunk Mirjám énekéhez, és megtaláljuk hangunkat az Úrnak éneklők hatalmas kórusában!