Életgyógyulás

• Olvasmány: Márk evangéliuma 2,1-12
• Alapige: Márk evangéliuma 2,3-5.11

„Oda akartak hozzá menni egy bénával, akit négyen vittek. De mivel a sokaság miatt nem vihették őt hozzá, megbontották a tetőt ott, ahol ő volt, és a résen át leeresztették az ágyat, amelyen a béna feküdt. Jézus pedig látva a hitüket, így szólt a bénához: Fiam, megbocsáttattak a te bűneid. Neked mondom, kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza!”

Nagyon érdekes, szemléletesen megrajzolt, szép története ez egy ember gyógyulásának, Jézus csodatevő kegyelmének és a barátok hitének és szeretetének, amely utat nyitott a csodának. Lehet kétezer év távolából csak gyönyörködnünk benne, de ha közelebb engedjük magunkhoz az igét, megláthatjuk magunkat is benne, és lehet ez a mi történetünk is!

A béna embert a Károli fordítás gutaütöttnek nevezi. Talán mi is ismerjük az agyvérzéses, embóliás beteg mozgás- és beszédképtelen állapotát: a kábult tehetetlenséget, bénaságot, elnyomorodást.

Sajnos, van, aki családjában tud, ápol, hordoz szeretetben ilyen magatehetetlen, dermedt életű embert. Ám ez a bénult nyomorúság nemcsak testi betegség lehet, hanem lelki is – vannak másképpen „bénult” életek!

Gondoljunk a szenvedélybeteg, szabadulni már képtelen, megkötözött életűekre. A gyásztól megnyomorodott, a veszteségbe beledermedt, többé már hinni-bízni-élni képtelenekre. Az agyonhajszolt, életük elején már fásult-bénult fiataljainkra, vagy az életük végére csalódott, megkeseredett időseinkre. Azokra, akiket anyagi gondok és rettegés bénít, vagy akik családi gondokkal küzdenek, emberi kapcsolataikban sérültek.

A mai orvostudomány is elismeri már, hogy az emberben test és lélek, psziché együtt, szorosan összekapcsolódva működik. Fáj a gyomrom, hasogat a fejem, ugrál a vérnyomásom, és a belgyógyászati kivizsgálás nem talál szervi bajt? Nem lehet, hogy mélységes félelmek, állandó aggodalom, keserű harag, elhallgatott bűnök kínoznak?

Nem véletlen, hogy Jézus, aki úgy ismer minket, embereket, erre a szerencsétlen bénára tekintve először a lelkét gyógyítja: „megbocsátattak bűneid”, s csak utána a testét: ”kelj fel”. Először belül oldozza fel, lelke köteleit oldozza el, mert nem állhat talpra igazán senki sérült lélekkel.

Hogy mi volt a béna ember belső nyomorúsága, az nem derül ki a történetből, nem sokat tudunk meg róla. De nem olvasunk a négy barátról sem részleteket, milyen volt testi erejük, életkoruk, anyagi vagy társadalmi helyzetük. Bármelyikünk lehetett volna egy közülük. Nem a tulajdonságaikon múlt, hogy eszközei lettek az isteni csodának, hanem az egyetlen dolgon, amit megtudunk róluk: a hitükön, mert ezt látta Jézus.

Ők négyen tanítanak minket ebben a történetben, milyen az a látható, valóságos hit, amely „hegyeket mozgat meg”, és úgy képes segíteni, hogy átlépi az emberileg lehetetlen határait. Milyen hittel tudunk segíteni embertárson, közösségeinken, akár a saját életünkön is? Milyen volt a hitük?

Először is a másik embert meglátó, felvállaló. Nemcsak tudomásul vették barátjuk nyomorúságát, sajnálkozó vállvonogatással, mondván: semmi közöm hozzá, maga tehet róla, nagyon sajnálom, de nem tudok segíteni, nem akarok beleavatkozni, … nem húzódtak el, hanem felvállalták a gondját és őt magát, ahogy volt.

Hitük Jézusban bízó hit volt: nem a saját „legjobb szándékú” bölcsességükkel, sajnálatukkal, tanácsaikkal, véleményükkel traktálták szerencsétlen embertársukat, hanem hitték: Jézus a megoldás, nála igenis lehetséges a gyógyulás! Ha meggyógyítani nem is tudják nagybeteg barátjukat, de valamit tehetnek! Odavihetik az Egyetlenhez, Aki megteheti azt, amire emberi erő képtelen.

Azután hitük erőfeszítést, áldozatot is vállaló hit volt. A történetben nem halljuk egyetlen szavukat sem, hitük nem beszél, hanem cselekszik. Nem győzköd, vitatkozik, védekezik, nem okoskodik, magyaráz, kitanít, agyonbeszél, hanem csendben szolgál. Az az igyekezet, amivel ezek az emberek beteg társukat odavitték Jézus elé, az volt a legékesebb bizonyságtétel arról, milyen erős a hitük.

Negyedszer pedig itt négyen voltak, akik azt az ötödiket vitték! Egy ember egymagában nem tudta volna megtenni, kettő is csak nagy üggyel-bajjal, három is alig. De ez a négy ember egyesítette szándékát, erejét, hitét, szeretetét. Tehát összefogást munkáló hitük volt. Nem vitatkoztak, hogy én így gondolom, én meg amúgy – na, akkor csináld, vigyed! Hanem egyetértésben álltak oda barátjuk ágyához.

Hogy ne rázzák összevissza, ahhoz egyszerre kell lépni! Az erősebb jobban belekapaszkodjon, a gyengébb a lábánál fogja, a magasabb apróbbat lépjen – egymásra kell figyelni, alkalmazkodni. Vagyis nemcsak a rászorulót, a beteget, de egymást is elfogadni!

A szívek és kezek egyesülésében pedig hallatlan erő van. Tudjuk, nehéz néha félretenni büszkeségünket és elismerni, hogy egyedül nem vagyok elég egy ügyhöz, egy problémához. Nem elég a hitem, az erőm, a kitartásom. Magamban csak beleroppanok, de nem érek célt. És valóban, olyan különbözőek vagyunk, sokszor nehéz lemondani saját külön elképzeléseinkről, félretenni esetleges ellentéteinket, és együtt odaállni egy gyékényágyhoz, egyszerre lépve. De igazán csak így lehet.

S végül hitük a találékony szeretet ösztönzője volt. A másik embert nyomorúságával együtt Krisztushoz cipelő hívőnek szinte soha nincs kikövezett útja! Mindig vannak akadályok és akadékoskodások. Néha bennem vagy a másikban, a körülményekben. Nincs rá idő, nem adódik alkalom, ott tolonganak a kétkedők vagy éppen megítélők, és elzárják az utat.

Vajon mit teszünk? Azt mondjuk-e az első „nem”-nél, az első akadálynál: én megpróbáltam, de minden hiába, és meghátrálunk? Vagy kitartunk, és elővesszük a találékonyságunkat, a merész és másokat is meghökkentő megoldásokat, hogy Isten gyógyító közelségébe érjünk-jussunk együtt!

Sok módja van ennek. Lehet a bizonyságtétel, de ne feledjük, szavak helyett sokszor hitelesebbek a cselekedetek, az életünk. Lehet a hívogatás, de soha nem a küldés: „menj el a templomba, az segít”, vagy „ott csak jót tanulsz, fiam”. Fogjuk kézen, kísérjük, hozzuk egymást Jézushoz!

És ha minden út lezárul is, lehet imádkozni. Kitartóan, hittel könyörögni reménységért, a másikért, ily módon Krisztusunk elé hozva őt, tudva, hogy Istennek semmi sem lehetetlen.

Akkor miénk lehet Isten kegyelmének megtapasztalása, csodálatos öröme.

Az evangéliumok beszélnek a meggyógyult ember Istent dicsőítő ujjongásáról, a szemtanúk boldog álmélkodásáról, de a négy barát hálás-diadalmas öröme leírhatatlan.

Adja nekünk a mi Urunk, hogy tudjunk így hinni, egymást hordozni, és tanúja lenni reménytelen helyzetek, üres szívek, beteg életek Jézusra találásának, gyógyulásának!