Élet-gyógyulás

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]O[/fusion_dropcap]lvasmány: Apostolok Cselekedetei 3,1-10
Alapige: Apostolok Cselekedetei 3,5-6

„Ő felnézett rájuk remélve, hogy kap tőlük valamit. Péter ekkor így szólt hozzá: Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus nevében, kelj fel és járj!”

Nemrég, református Bibliaolvasó Kalauzunkat követve, az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet kezdtük el olvasni. A most elhangzott történet a pünkösd utáni első történet. A Szentlélek kitöltetése, Péter prédikálása, sok ezer ember megtérése után ez az első cselekmény. 

Említettem már, hogy a „Cselekedetek” könyvét, mely tele van izgalmas eseményekkel és rengeteg szereplője van, igazából a leghelyesebb lenne a Szentlélek Cselekedeteinek nevezni. Hiszen az Egyház születése, az evangélium terjedése, próbák, nehézségek, csodák és gyógyulások – mint Isten Lelkének a műve. Ő az, aki minden emberen keresztül cselekszik! Ő a főszereplő végig.

És ebben a történetben persze Péter és János és ez a sánta, testi fogyatékos ember. De az apostolokon és a nyomorék kolduson keresztül Isten nekünk üzen, minket is belevon, vagyis – ahogy mindig, ha úgy tudjuk hallgatni az Ő Igéjét – mi is szereplői vagyunk a történteknek.

Ez a szerencsétlen sánta egy eredendő élet-hiánnyal született, nem teljes, nem egész, hiányos, mozgáskorlátozott, sérült, veszteséggel él. Mi lehet a megoldás egy ilyen emberi életre nézve?

Abban a korban nem volt semmilyen állami szociális háló, nincs segély, nincsenek fogyatékkal élők számára kialakított munkahelyek. Egy ember megélhetését vagy a földművelés biztosítja, amely egy nagyon kemény fizikai munka, vagy a legalább olyan kemény mesteremberség, műhelymunka, esetleg a jóeszűeknek vagy tehetősebbeknek az írástudóság, papi szolgálat – de testi fogyatékosnak az nem volt megengedett. 

Egy nyomorékról a családja tudott gondoskodni, a szülők, ameddig éltek, esetleg a tágabb rokonság vagy a barátok. Egyetlen kereseti lehetősége van hát ennek az embernek: a koldulás. A templom kapuja pedig erre nem is olyan rossz hely! Forgalmas, sok a járókelő, Isten háza közelsége pedig eleve jótékonykodásra ösztönzi az embereket.

Alamizsnára vár ez a koldus, arany, ezüst, rézgaras, akármi adomány, mely némi megélhetést biztosít. Voltaképp arról van itt szó, amely az emberi élet keretei között mindannyiunkat életben tart, szükséges. Hiszen vannak szükségleteink. 

És Istennek legyen hála, hogy ha adatik minden ilyesmi, étel-ital, tető a fejünk fölött, otthon, némi vagyon, anyagi biztonság. Szüksége volt rá ennek a rokkantnak és szükségünk van rá a mindennapi életben nekünk is. 

Lehet ez több vagy kevesebb, sokféleképpen megszerezhető – elvileg főleg munkával, ha valaki dolgozni tud. Ami egyértelmű, hogy ennek a rokkant életnek a lényegi hiányát viszont nem tudja gyógyítani. És nemcsak az övét, a miénket sem!

A megjelenő apostolok azonban Isten jelenlétét hozzák be a történetbe. És nyilvánvalóvá válik, hogy meddig ér ennek a hiányos, beteg életnek, ennek az embernek a reménysége: aranyig és ezüstig.

Uram, segíts meg! – fohászkodunk mi is Istenhez ebben-abban a dologban. És persze megsegít. Ha úgy látja jónak a Mindenható. Hála érte! A többin meg úgysem lehet változtatni, nem igaz? 

Ez a „sántaság” ott van az emberi életünkben, Így születtem, eredendő bűnnel, nem vagyok tökéletes. Van, amire egyszerűen nem vagyok képes, nem tudok más ember lenni… Vagy hát lebénultam, belesántultam az élet ütéseibe, veszteségekbe, sérülésekbe, bénít bűntudat, fájdalom, harag, indulat, megkötözöttségek… Elromlott vagy elrontott dolgokba vagyok belebetonozva.

És ebből sokszor nem is látunk tovább, csak az aranyig-ezüstig. Hogy valahogy boldoguljunk, menjen tovább a dolog, az élet, csak megsegít a Jóisten… Persze, megsegít. Hála legyen a Gondviselőnek! De van az a pillanat az életben – a Megváltó kegyelmének pillanata – amikor odaáll elénk az Úr, leszegett fejjel sántikálók, sérült élet-koldusok elé, és azt mondja: Nézz rám!

Láss meg! Emeld fel a tekintetedet mindabból, ami bénít, őröl, kötöz.

És erre mindenkinek szüksége van! Annak is – főleg annak – aki életében először találkozik a Szabadító, Élet-Gyógyító Isten hatalmával és szeretetével. És annak is, akiben már elindult a gyógyulás, az új élet – hívőként, gyülekezeti tagként, lelkészként – de időről időre és folyamatosan újra és újra fel kell tudnia nézni.

Azzal a reménységgel, melyre az Ige hív: „Mert meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára!”

És Istennek hála, hogy vannak Péterek és Jánosok mindannyiunk életében. Ugyanolyan esendő emberek, mint bárki más, de már „felnéztek”! Már fel tudtak állni. Új életet kaptak. Egészen másképpen járnak – minden gyarlósággal együtt – az életúton. Az élet-gyógyító Isten irgalmából. Már ismerik a kereszt hatalmát, a bűntörlő, megújító kegyelem erejét.

Lehet, hogy nincsen aranyuk és ezüstjük. De már lepergett róluk a súlyos beton, a bénultság, szabadok lettek, mert van Jézus Krisztusuk, Szabadítójuk. Ezt/Őt tudják adni és adják is. Bizonyságot tesznek, kimondják a nevét, nyújtják a kezüket, továbbadják az erejét.

Ebben a történetben kétszeresen vagyunk ott, egyrészt a béna, másrészt az apostolok példájában is. Nincs szükség nagy szavakra, „csak” a biztos hitre, hogy abban a névben meg lehet gyógyulni, fel lehet állni, lehet járni! Sőt, felszabadult örömmel ugrándozni, minden teher, sérülés, nehézség ellenére boldogan, könnyű léptekkel, hálás szívvel igazán élni…