Elég a kegyelem

• Olvasmány: 2 Korinthus 12,1-10
• Alapige: 4 Mózes 11,21-23; 2 Korinthus 12,7-9

„Akkor ezt mondta Mózes az ÚRnak: Hatszázezer gyalogosból áll a nép körülöttem, és te azt mondod: Húst adok nekik enni egy álló hónapig?! Lehet-e annyi juhot és marhát vágni nekik, hogy elég legyen nekik? Vagy össze lehet-e gyűjteni a tenger minden halát, hogy elég legyen nekik? De az Úr ezt mondta Mózesnek: Talán kevés ehhez az Úr ereje? Most majd meglátod, beteljesedik-e az én szavam, vagy sem.”
„Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam. Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem. De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]A[/fusion_dropcap] Bibliaolvasó Kalauzunk szerinti mai Igében (4Móz 11) Izráel elégedetlenkedéséről olvasunk: Jobb volt nekünk Egyiptomban, miért hoztál ki minket? Unjuk már a mannát, ki ad nekünk végre húst, hogy jóllakhassunk? Akkor Mózes közbenjárására Isten azt mondja: Annyit kaptok, hogy még meg is unjátok! Ez után kérdez vissza Mózes, ahogy hallottuk is: Honnan vegyek annyi állatot, hogy elég legyen ennyi embernek?!

Ugyanezt kérdezték Jézus tanítványai is, amikor feladatul kapták, hogy adjanak enni az ötezernek: De honnan vegyünk annyi kenyeret, hogy elég legyen a rengeteg embernek? (János ev. 6)

Mindkét esetben az ételhez / evéshez kapcsolódik, hogy kevés van, és mennyi lenne elég. A 2. Korinthusi levélből is az „elég”-ről hallottunk, de egészen különleges szemszögből: Isten kegyelméről hangzik, hogy „elég”.

Az utóbbi Igének két fókusza (hangsúlya) van, és a kettőt együtt kell vizsgálni. Az első a tövisekről szól: Miért is kellenek nekünk a tövisek? A második pedig az „elég”-ről: Mennyi is ez az „elég”? Mire elég az „elég”?

Az apostol tekintélye megtépázódott Korinthusban, ellenfeleivel szemben védekezni kényszerül. Azzal dicsekszik, hogy mennyit szenvedett és dolgozott Krisztus ügyéért. Így ír ellenfeleiről az előző fejezetben: „Héberek ők? Én is. Izráeliták? Én is. Ábrahám utódai? Én is. Krisztus szolgái? Én még inkább…!” Valóban, ha a misszióra, a gyülekezetek alapítására majd gondozására gondolunk, úgy tűnik, hogy a „tizenharmadik apostol” kimagaslóan sokat dolgozott.

Pál leírja titokzatos elragadtatását a „harmadik égig”, s hogy hogyan lett Isten kijelentésének (a „kimondhatatlan beszédeknek”) a tanúja, és ezek alapján az ő Istennel való egészen különleges kapcsolatára kell gondolnunk. Csakhogy ezután következik a fájó mondat:

„Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe.”

Mire való hát a tövis? Az apostol azt a választ adja: Arra, hogy el ne bizakodjon. Hogy az őt elküldő Krisztus maradjon nagyobb! Hogy eszébe se jusson az elért eredményeit saját emberi teljesítményének betudni.

A „tövis”-ről tudni kell, hogy az eredeti szó nem csak egy növény szúróeszközét jelentheti, hanem pl. nyílvesszőt is, tehát bejön egy háborús sebesülés képe, sőt, ami még brutálisabb: jelenthet olyan szúróeszközt is, amit abban a korban a kínzásoknál használtak. Ezek a képek tehát nem csak a véletlen sérülésekre utalnak, hanem bizony a szándékosan okozottakra is. Tovább fokozza a problémát, hogy itt a tövis „adatik”, s bizony a bibliai nyelvhasználatban a passzív igeidő általában Istenre utal!

Vajon jók-e Isten módszerei? Mire jó az, hogy engedi a tövist emberi életekbe? Saját életünkkel kapcsolatban különösen is szorongató ez a kérdés, hiszen a nekünk adatott tövisekre kell gondolnunk: gondjainkra, betegségeinkre, amikről tudjuk, hogy a sírig fogjuk cipelni. Ezek a tövisek bizony sok esetben gyengévé és kiszolgáltatottá tesznek bennünket.

Vajon nem jobb lenne Istennek is ilyen tövisek nélkül? Gondoljunk csak bele Pál apostol egészségi helyzetébe! Isten egy gyenge, betegségekkel gyötört embert küld a misszióba? Hát nem jobb volna egy erős, jó kiállású reklámarc? Miért nem teszi saját apostolát vonzóvá, egy követésre alkalmasabb emberré, ahelyett, hogy még tövisekkel is kínozza?!

Vagy idézzük csak fel Gedeon történetét (Bír 7): Vajon miért kellett háromszázra csökkenteni a sereg létszámát? Hát nem könnyebb lett volna egy harmincezres sereggel szállni szembe az ellenséggel? Miért hoz Isten ilyen döntéseket? Miért akadályozza saját ügyét az embereinek adott tövisekkel? Miért kapnak töviseket azok, akik hűséggel szolgálnak Neki?

Nos, Isten egyik legnehezebb titka van emögött. Isten maga döntött úgy, hogy az Ő ereje erőtlenségen át fog célba érni. S ezt Isten önmagán is alkalmazza, hiszen választhatott volna könnyebb utat is! Neki azonban úgy tetszett, hogy Isten létére az emberi gyengeség útját választja. Erőtlen és gyenge emberi testünket vette magára, így Neki is fáj minden, ami nekünk fáj. Az Ő ereje így érvényesül a mi erőtlenségeinken keresztül is.

S így válik érthetővé ez a különös kifejezés is: „elég”. Az apostol háromszor kéri a tövis eltávolítását. Vagyis alkalmatlansága, betegsége, gyengesége elvételét. Vedd el, Uram, hiszen mindkettőnknek jobb lenne! Vedd el gyengeségemet, hogy jobban és hatékonyabban szolgáljak Neked!

Isten azonban erre mondja ezt: „Elég neked az én kegyelmem”. Elég. Az én erőm a te erőtlenséged által fog célba érni.

Érdemes kicsit elmélyedni e szó jelentésében: elég. Mennyi az elég?

Például amikor két felnőtt beszélget: „Mennyi ennivalónk van még?” „Van elég” – mondja a másik. Vagy amikor a szülő kérdezi gyermekét: „Elég lesz annyi pénz? Kijössz majd annyiból?” „Igen, ennyi elég lesz” – válaszolja ő. Mennyi az az „elég” ezekben a hétköznapi példákban?

Az „elég” az nyilván több mint a kevés, hiszen a kevés az nem elég. De ha jól belegondolunk: Az „elég” az több még a soknál is! Mert az elég, az pont annyi, amennyi kell. Egy megelégedett ember, akinek elég, amije van, sokkal boldogabb tud lenni, mint egy telhetetlen, akinek mindig a sok kell, a több és a még több kell.

„Elég neked az én kegyelmem.” Látjuk tehát, hogy itt nem valami keserű beletörődést kér tőlünk az Úr, amivel elfogadjuk a szenvedést. Hanem ez a hívő ember talán legfontosabb felismerése: Krisztus kegyelméből élek! Az Ő kegyelme elég nekem! Pontosan annyit kapok, amennyi kell.

Elég a kegyelme, mert abban benne van bűneim bocsánata. Elég, mert mindig ad nekem erőt a továbblépéshez. Elég a kegyelme, mert bajaimat mindig meghaladja az Ő ereje.

Olvastam egy furcsa imádságot, ami szokatlan oldalról mutatja meg, hogy miért is elég az „elég”: „Uram, erőt kértem Tőled, hogy sikerem legyen. Te megengedted, hogy gyenge legyek, s megtanuljak így engedelmeskedni. Egészséget kértem Tőled, hogy nagy dolgokat tudjak cselekedni. És kaptam betegséget, hogy a jobb dolgokat cselekedjem. Gazdagságot kértem Tőled, hogy boldog legyek, és megkaptam a szegénységet, hogy bölcs legyek. Hatalmat kértem, hogy megbecsüljenek; és kaptam tehetetlenséget, hogy az utánad való vágyat érezzem. Barátságot kértem Tőled, hogy ne kelljen egyedül élnem; Te szívet adtál nekem, hogy valamennyi testvéremet szeressem. Semmim se volt abból, amit kértem magamnak, de mindenem meglett, amit egyáltalán remélhettem. Szinte akaratom ellenére nyertek meghallgatást ki nem mondott imáim. A legmegajándékozottabb vagyok minden ember között. Köszönöm Neked, Uram!”

Nehéz lecke van ebben az Igében, hiszen a mi töviseinkről szól. Mégis: ha gyakoroljuk magunkat abban, hogy erről a másik oldalról, az „elég” felől lássuk gyengeségeinket, akkor eljutunk erre a felismerésre mi is. Egy gazdag Úr megajándékozott emberei vagyunk!