Egység a hitben

• Olvasmány: Galatákhoz írt levél 2,1-10
• Alapige: Galatákhoz írtr levél 2,2.6.10

„Eléjük tártam az evangéliumot, melyet a pogányok között hirdetek. Azok pedig, akik tekintélyeseknek számítanak, engem semmire sem köteleztek. Csak azt kérték, hogy emlékezzünk meg a szegényekről; amit én igyekeztem is megtenni.”

Az ősegyház történetének egy izgalmas és döntő fontosságú eseményét meséli el nekünk Pál apostol: az első Jeruzsálemi Zsinatot! Pál, a pogányok apostola azért utazik fel Jeruzsálembe, hogy találkozzon Péterrel, Jánossal és Jakabbal, az oszlop-apostolokkal, és egy igen fontos kérdésben együtt döntsenek. 

Hogy megérthessük, mi volt a tét, fel kell idéznünk a korabeli egyház helyzetét: Voltak számosan ún. zsidókeresztyének, akik Izráel népéből tértek meg a Krisztushoz, Péterék prédikálása nyomán. Az első pünkösdön Jeruzsálemben Isten Szentlelke kiáradt, és megszületett az első gyülekezet, maga az egyház. Terjedt az evangélium Júdában, Galileában, Samáriában.

Ők körülmetéltek voltak, de Jézust hitték és vallották Messiásnak: eljött az, Akit a próféták ígértek, Isten elküldte a Szabadítót, a Megváltót! Már nem a törvény megtartását tartották üdvösségük feltételének, mégis megőrizték régi hagyományaikat, étkezési szokásaikat, amikben felnőttek.

A keresztyénség azonban átterjedt Izráel határain túl is! Isten magának embereket hívott el, hogy a pogányok között is hirdessék az evangéliumot, és munkájukat megáldotta, hiszen egymásután születtek a gyülekezetek Kisázsiában, s később Európában. Ezt a munkát végezte a farizeusságból megtért Pál és munkatársai: Barnabás, Szilász, Lukács, Timóteus…

Ezek voltak az ún. pogánykeresztyének, a körülmetéletlenek, akik őseik bálványimádó sokistenhitéből, egy görög-római kultúrában felnőve, tértek meg a krisztushitre, de nyilvánvalóan ugyanúgy megkapták a Szentlélek ajándékát, Isten közöttük is hatalmasan munkálkodott, csodák és gyógyulások történtek – az evangélium tehát kilépett Izráel határán túl, és immár az egyetemes emberiséghez szólt.

E két különböző csoportot elválasztotta sok minden: földrajzi távolság, kulturális és hagyománybeli különbözőség, de az egy Jézus Krisztust vallották Szabadítónak és Üdvözítőnek, az egyetlen Istenhez vezető útnak! S ha egy a Fő, egy a test is…

Az egyház egységét azonban komolyan fenyegette egy kegyességi irányzat, akiket judaistáknak nevezhetünk. Ők a zsidókeresztyének egy csoportja voltak, többségében a farizeusok közül, akik ugyan hitték, hogy a Názáreti Jézus a Messiás, a Megváltó, csakhogy őt Isten Izráelnek, az Ő választott népének ígérte meg. 

Aki tehát igazán üdvözülni akar, úgy lehet jó keresztyén, hogy előbb zsidóvá válik, körülmetélkedik, és megtartja a zsidó szokásokat. (Befogadunk magunk közé, ha olyanok lesztek, mint mi! Nem elég Jézusban hinni, vannak emberi feltételek!)

Ha Jeruzsálemben Péterék a judaistákra hallgatnak, ha Pál térítő munkájának ilyen feltételeket szabnak, komoly következményei lettek volna: vagy megmarad a keresztyénség egy törvényeskedő, messiáshívő zsidó szektának, vagy – ha Pál nem enged nekik – már az első században létrejön a szakadás az egyháztestben. 

Istennek hála a zsinat azonban jól végződött. A „tekintélyesek” Pálnak semmilyen feltételt nem szabtak a Megváltó Jézus Krisztusban, az Isten Fiában való hiten kívül, s egyetlen kérésük a jeruzsálemi gyülekezet szegényeinek megsegítése volt. Ennek igyekezett megfelelni Pál apostol, aki több mint egy évtizeden át gyűjtött a pogánykeresztyén gyülekezetekben a jeruzsálemiek számára. (Ahogy arról az adakozás kapcsán a korinthusi levélből nemrég hallottuk.)

A zsinat határozata, a mai Ige üzenete a jelen egyházának is szól: a lényeg a hit egysége és a szeretet közössége. A mai keresztyénség is annyi különböző emberből áll: más az életkorunk, a képességeink, a neveltetésünk, a szokások, amikben felnőttünk, a körülményeink. 

De minket is felszólít az Ige: „Fogadjátok be/el egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket!” – testvérként… Amit Isten nem vár el a másiktól, azt én sem várhatom el! Akit Isten befogad, ki vagyok én, hogy elutasítsam?!

Érvényes ez ránk egyrészt egyetemes egyházi szinten. A felekezeti szétszakadozottság talán szomorú, de történeti tény. Különböző felekezetekben élünk, mások a hagyományaink, a liturgiánk, és vannak dogmatikai különbségek is. Ezek valóban elválaszthatnak, ha fontosabbá válnak, mint maga Krisztus. De ha a legfontosabb a fő, „ha egy a Fő, egy a test is, bár a tagok különbözők”. 

„Fogadjátok be/el egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket!” – testvérként… Még sokkal közelebbről is megszólít minket ez az Ige, mert igaz ez egy-egy helyi gyülekezet életében is! Egy közösségben is oly sokfélék vagyunk! 

Vajon azt várom-e el, hogy a másik hozzám hasonlítson? Nekem kell-e őneki megfelelnie ahhoz, hogy szeressem, hogy elfogadjam, hogy közösséget vállaljak vele a templompadban, a gyülekezeti életben, a településünk mindennapjaiban? Be tudjuk-e fogadni egymást? 

A hit egységében… És a szeretet közösségében! Az elfogadást és befogadást meg tudjuk-e élni, meg tudjuk-e mutatni? Ahogyan Jézus elfogadott minket és hordoz minket. Ahogyan Pál e levél végén írja: „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be a Krisztus törvényét!” Észre tudjuk-e venni egymás szükségét, hiányát, tudunk-e tényleg testvérek lenni?

Mai Igénk kérdése: Milyen feltételei vannak a mi szeretetünknek? Milyen emberi feltételeket szabunk mi a másik befogadásának? S hogy Jézus mit szabott, amikor meghalt értünk?