Csendesség

• Olvasmány: Lukács evangéliuma 8,22-25
• Alapige: Zsoltárok könyve 62,6.9

„Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.
[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]B[/fusion_dropcap]ízzatok benne mindenkor, ti, népek, öntsétek ki előtte szíveteket,
Isten a mi oltalmunk!”

Bibliaolvasó Kalauzunkat követve minden nap olvashatunk egy igerészt az Ó- és az Újszövetségből. De vasárnaponként kapunk egy zsoltárt is: ma a 62. zsoltár szólít meg minket, és beszél nekünk csendességről és reménységről.

Ha kicsit is őszinték vagyunk magunkhoz, kimondhatjuk minden túlzás és borúlátás nélkül, hogy az emberi élet: krízis-történet. Megküzdések sorozata. Már kisbabaként kihívásokkal nézünk szembe, meg kell tanulnunk enni-inni, mászni-járni, elesések és kudarcok árán is. Aztán jönnek a gyermekkor elvárásai az iskolában, a kamaszkor belső konfliktusai, útkeresése, felnőttként pedig helyt kell állni az életben, munkában, családalapításban. És idős korban eljön a betegségek, a test gyengülésének krízise.

A háborgó emberi szív ezért olykor végletesen felkorbácsolódik. Érnek minket támadások, bántások tettekben vagy „csak” szavakban, csalódunk valakiben, veszteségeink vannak. De néha nem is tudjuk pontosan, mi okozza rosszkedvünket, szorongásunkat vagy ellenséges indulatainkat, egyszerűen csak ott van valami belső hullámverés, amivel nem tudunk mit kezdeni.

Az emberen erőt vesz a nyugtalanság, elborítja a düh, máskor meg félünk, szinte rettegünk valamitől, vagy éppen nem tudunk erőt venni a szomorúságunkon – és ilyenkor kiderül, hogy a testi fájdalomnál is gyötrőbb lehet a szív nyugtalansága.

Ezért nagyon jó kép az emberi életre a hajózás – néha keményen kell evezni, hogy előbbre jussunk, máskor könnyű szél röpít, dobálnak minket a hullámok, mindig van fent és lent, és újra fent és lent. Az igazi kérdés az, hogy ezeken túljutva haladunk-e a cél, a part felé, előbbre jutunk-e az úton, megérkezünk-e végül!

És tudjuk azt is, hogy nagyon nem mindegy, hogy egyedül vagyunk-e mindebben, vagy vannak benne társak, velünk együtt-küzdők, valahogy talán segítők is. Akkor is, ha ez nem jelent nekünk megúszást, helyettünk megoldást, sokszor csak együtt dobáltatunk fel és le. Hiszen senki nem oldhatja meg az életünket helyettünk, és mi sem tudjuk a másikét, bármennyire is szeretnénk néha.

Ez így van a hívő ember életében is – erről szól ez a történet. Teljesen ugyanígy van, nem ússzuk meg a hullámokat, a viharokat mi sem. Egyrészt teljesen ugyanígy van, másrészt mégis nagyon másként! Hogyan tudjuk mindezt megélni, mi van a szívünkben?

Erről szól a tanítványok tengeri útja Jézussal, amikor a túlpartra igyekeznek és a vihartól meg a szélzúgástól és a hajóba csapó víz miatt félelem vesz erőt rajtuk. „Kívül harc, bennem félelem” – milyen ismerős! 

Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, sehogy sem tudjuk befolyásolni az eseményeket, amiknek részesei vagyunk. Ilyenkor van nagy jelentősége annak, hogy hogyan is állunk hit dolgában, mi épült fel bennünk, mit engedtünk, hogy Isten építsen rajtunk. 

Mert ezekben a pillanatokban tényleg döntő, hogy van-e hitünk és ha van, milyen hit is az. Nem véletlen, hogy maga Jézus is ezt kérdezi a tanítványoktól a válságos pillanatokban: „Hol van a ti hitetek?” Mert néha egyes egyedül ezen múlik minden, hol van a mi hitünk, mibe vetettük, hová, kibe gyökerezett az a hit.

Erről szól a zsoltárvers is, amit felolvastunk: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.” Az a hely tehát, ahol az ember lelke elcsendesülhet és ahol reménységet találhat, nem a világban van. Azt a helyet a szívünkben kell keresni, annak is abban az állapotában, amikor valóban odaállunk Isten elé. 

Csak Istennél csendesül el lelkem – ez tényleg így van! Zsákutcába jutott, békétlen lelkű emberek keresik a megoldást itt és ott, újabb és újabb ötletekben, ambíciókban, aktivitásokban és újabb kapcsolatokban és végül eljutnak oda, hogy nincs békesség sehol máshol, csak az Örökkévalónál, az emberré lett Isten Fiánál.

Hogyan lehet hát minden vihar ellenére csendességünk és békességünk? Egy fontos tanácsot kapunk az igéből: „Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket!” Nem adná felszólításban az ige, hogy bízzunk, ha nem a mi dolgunk lenne emellett dönteni, ezt a dolgot mozgósítani magunkban. Mert az emberi szív mélyén valóban ott szunnyad a hit és a bizalom, de a mi dolgunk, hogy ne valami szép érzelemhullámra várjunk, hanem hogy tényleg elkezdjünk bízni, hinni Istenünkben.

Bízni és hinni tehát nem csak úgy általában kell az embernek, hanem azért, hogy tényleg közünk lehessen végre őhozzá, és közel jutva lélekben az Úrhoz elmondjunk neki végre mindent igazán. 

„Öntsétek ki előtte szíveteket!” – halljuk a biztatást a zsoltárostól is, és valóban erre van szükség. Vallani, őszintén és igazán, mert így kerülhet napvilágra sok, magunk számára is rejtett dolog, ha „kiöntjük” azt őelőtte. 

Ezt a fajta imádságot nem lehet eleget gyakorolni. Egy élet is kevés hozzá, hogy igazán megtanuljunk bensőségesek lenni Isten előtt, hiszen ez a világon a legnagyobb dolgok közé tartozik, maga az emberi lélek érettsége, tudni Istennel beszélgetni. 

Hát ezért biztat minket a zsoltáros, hogy öntsük ki előtte szívünket. És végeredményben ezt tették a tanítványok is, amikor kiáltoztak félelmükben ott a hajón. Kiöntötték a szívüket, hangot adtak annak, ami bennük volt. 

Bizony néha át kell élni a vihart, a rettenetes hullámokat, a tömény sötétséget, az elveszettséget, azt, hogy milyen kevés az én emberi valóm, erőm, bölcsességem a saját létemhez, életemhez. Át kell élni a vihart, hogy kidőlhessen belőlem valóban minden Őelé..

És milyen különös, ez akkor, ott egyáltalán nem volt áhítatos és szép, nagyon is prózai és talán artikulálatlan is volt valamennyire, ahogy kiáltoztak, de szívből jött és ezért Jézus komolyan vette, és parancsolt a szeleknek és a vizeknek – és azok engedtek neki és lecsendesedtek.

Ez az, amit újra és újra jó szívünkre venni: neki van hatalma arra, amire nekünk nincs. Milyen tehetetlennek érezzük magunkat olykor és joggal, mert tényleg azok vagyunk. De ő erősebb a szeleknél és erősebb a hullámoknál! 
„Sion, soha ne feledd el, ő megvívhat tengerekkel!” És ő megvívott a bűnnel és erősebbnek bizonyult a halálnál is – nem akárki előtt öntjük tehát ki a szívünket, ha megtesszük, amire biztat most minket. „Én Uram és én Istenem!”– így borult térdre Tamás a feltámadott Jézus előtt. Így menjünk őhozzá mi is, ezzel az alázattal, és akkor lecsendesedik a tenger és lesz nagy csendesség…! Abban a csendességben megterem aztán a szív békessége.