Bűn és reménység

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]O[/fusion_dropcap]lvasmány: 1 Mózes 3,1-13
Alapige: 1 Mózes 3,14-15

„Akkor ezt mondta az Úristen a kígyónak: Mivel ezt tetted, átkozott légy minden jószág és minden vadállat között: hasadon járj, és port egyél egész életedben! Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod.”

A Bibliaolvasó Kalauz hozza elénk ezt az Igét, a bűnbeesés történetét. Ez egyrészt megmutatja nekünk az esendőségünket, másrészt viszont rámutat a reménység útjára is.

Először is fontos tisztázni, hogy mi a bűn. Amikor a rendőrség vagy a bíróság beszél bűnről, akkor elkövetett vétkeket, gonosz tetteket ért alatta. Mi is általában így értjük. Pedig a bűn nem ebben áll, sokkal több és mélyebb ezeknél. – A bűn az elkövetett gonoszságaink és az elrontott életünk mögötti ős-ok. Egy állapot, amiben benne vagyunk, és amiből önerőből képtelenek vagyunk kitörni. A bűn megromlott kapcsolat Istennel, egy bizalom-vesztett állapot. Elfordulás Istentől, az élet és áldás forrásától.

És fontos az is, hogy itt mirólunk van szó. Amikor Ádámról és Éváról szól a történet, ez nem két ember története, hanem a miénk. Az egész emberiség története.

Ez a történet olyan, mint valami ősi minta: Ez ismétlődik velünk újra meg újra. Minden egyes napunkon, életünk végéig.

Kér valamit tőlünk az Úristen, és mi tudjuk, hogy Ő jót akar, segíteni akar. Csakhogy annak a bizonyos fának a gyümölcse valahogy mindig annyira csábító! Vonzó, mert „okossá tesz”, előnnyel kecsegtet. – Így aztán inkább hallgatunk a belül megszólaló kígyóra, és elhisszük neki, amit mond: Nem halálos! Vedd csak el, hiszen többet érdemelsz! Dehogy haltok meg, inkább mindent tudni fogtok!

Így vesszük mindig saját kezünkbe az életünket. Mindig mi akarjuk tudni, hogy mi jó és mi rossz, mi helyes, mi nem, ahelyett, hogy Istentől kérdeznénk azt meg. 

Nagyon megindító, ami ezután történik. Isten ugyanis elindul megkeresni az embert. A Teremtő elindul a teremtménye után, és közben kérdezgeti: Hol vagy? Hová bújtál? Majd később: Mit tettél?

Kérdéseiből és a történetből kiderül, hogy az ember szégyelli magát. Rádöbbent arra, hogy mit is tett, és ezért elbújt. Rájött, hogy meztelen – vagyis védtelen, kiszolgáltatott. Megjelent benne a félelem. Eddig még ilyet soha nem érzett. Eddig harmónia volt benne, harmonikus, élő, beszélgetős kapcsolata volt az Úristennel, de most el kell bújnia a kert fái közé. Érzi, hogy valami eltört, megszakadt, és félnie kell.

Hol vagy? Mit tettél? Hova bújtál előlem? Ezekkel a kérdésekkel keres az Úr minket is. Talán elbújtunk Előle mi is, hiszen van nekünk sokféle rejtekhelyünk. Beletemetkezünk az elfoglaltságainkba, elbújunk az állandó időhiány mögé. Bújtatjuk magunkat személyes gondjaink, kétségeink mögé… De egyszer elő kell jönnünk a búvóhelyünkről, hiszen a bújócska nem tarthat örökké. Előbb-utóbb szembe kell néznünk azzal, hogy mit rontottunk el.

Ady fogalmaz így Istenről egyik jól ismert versében: 

„Hallom, ahogy lelkemben lépked 
S az ő bús »Ádám, hol vagy?«-ára 
Felelnek hangos szívverések.” 

Ady nagyon jól értette ezt a történetet: Isten valóban nem valami ősi és távoli kert fái között, hanem a mi lelkünkben lépked! Minket keres, minket kérdez, a mi válaszunkra vár. Várja, hogy előbújjunk a rejtekhelyünkről.

Mindenkori kérdésünk: Vajon meghalljuk-e és értjük-e, amikor Isten szólongat minket? Van-e bennünk bizalom és bátorság, hogy Elé álljunk, és válaszoljunk Neki?

Végül lássuk, hogy benne van ebben a történetben a megújulás, az újrakezdés lehetősége. Ugyanis Isten valóban megmutatja a bűnünket, de ezzel nem az a célja, hogy megszégyenítsen. Nem akar benne hagyni, hanem kiemel abból.

Elhangzik itt egy olyan mondat Istentől, amit „protoevangélium”-nak nevezünk. Ez a Bibliában az evangélium legelső megfogalmazása. Ebben van a reménység csírája.

A kígyónak mondja ezt Isten: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod.” Vagyis: Okozhatsz még az embernek sok fájdalmat és bukást, elgáncsolhatod, de nem vagy legyőzhetetlen. Az ember utódja a fejedre fog taposni. Lent maradsz a porban, a hasadon jársz, nem emelkedhetsz az ember fölé.

Isten szava itt Krisztus keresztje felé irányítja tekintetünket, ahol ez a győzelem tényleg megtörtént. Az Emberfia rátaposott az ősi kígyóra! És nekünk szóló, felemelő ígéretet ez, hiszen ez a Jézus a mi testvérünk. Ő ezt a győzelmet nem magának vívta ki, hanem azt nekünk adja a Vele való közösségben.

Amikor az első Ádámról olvasunk, tudnunk kell a másodikról is. Pál ezt írja: „Mert ha annak az egynek vétke miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme még bőségesebben kiáradt az egy ember, Jézus Krisztus kegyelme által sokakra.” (Rm 5,15) Az apostoli üzenet egyértelmű: Ha a mérleg egyik serpenyőjébe az esendőségünket tesszük, a gonoszságra való hajlandóságunkat, a másikba pedig Isten kegyelmét, akkor ez utóbbi aránytalanul nagyobb lesz az előzőnél.

Legyen számunkra ez a történet ma is olyan tükör, amibe belenézünk, és ami nemcsak bűnbánatra indít, hanem Isten kegyelmének nagyságát is elénk tárja, így vezet vissza Urunkhoz!