Biztos, mint a hajnalhasadás

• Alapige: János evangéliuma 20,1-3.11-14.16.

„A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették. Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz.
Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehér ruhában, ahol előbb Jézus holtteste feküdt; az egyik fejtől, a másik pedig lábtól. Azok így szóltak hozzá: Asszony, miért sírsz? Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették. Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]E[/fusion_dropcap]gy pár nappal ezelőtti hajnali sétám élményét és képeit szeretném felidézni a Testvéreknek: Sötét volt még, a feketeség uralt mindent. A sötét sűrű csendjét azonban már hangok feszegették. A Széchenyi park fái alatt megállva hallottam a rigó óvatos, halk beszédjét, és ahogy távolabbról, innen-onnan válaszok érkeztek rá.

Kicsivel később már emeltebb hangon, vidáman, ütemesen fújták sípjaikat, és néha egy varjú is belekontrázott rekedt basszushangján. A csönd végérvényesen elillant. Az élet hangjai már kimondták, valami ma is elkezdődik. Pirkad.

A Balaton nagy, mozdulatlan tükrében még a sötétség nézegette magát. Messze azonban, az ég és a föld találkozásánál, valahol Világos fölött, halvány, sötét-rózsaszín folt jelent meg. Kicsinységében is teljes bizonyossággal hirdette a sötétkékes-feketés világnak: Lesz naptámadat!

Ebben a felolvasott Igében Nagyszombat sötétje és csöndje felől érkezett magdalai Mária Jézus sírjához. „Amikor még sötét volt.” Őt magát is átitatta ez a sötétség, szívében félelmek, a reménytelenség képei, a kereszten halottan lógó Jézus.

A sírbolt azonban fel volt már nyitva, és a kő nem volt a helyén. Mária nem értette a helyzetet, ezért segítségért sietett a tanítványokhoz, de náluk sem magyarázatot, sem vigasztalást nem talált. Amikor visszatért a sírkertbe, egyszercsak ott állt Jézus előtt. Mindössze pár mondatot váltottak, de az elég volt. Kétségei legutolsó maradékát is kisöpörte szívéből a felismerés: Jézus él! Van tovább! Van remény!

Ebben a mostani helyzetünkben egészen bele vagyunk már zsibbadva a sötétségbe. Fojtogat minket, elveszi az életterünket, az életadó találkozásainkat, a közösségeink, gyülekezetünk megtartó erejét, szeretteink támogató közelségét.

Igen, még sötét van, de azért mondjuk ki bátran: A kő el van hengerítve! A sírbolt nem zárja magába Jézust. A régi evangélium ma új módon ébreszt bennünket, halljuk meg, amit mond nekünk!

Induljunk el Jézushoz, és ne fogadjuk el evidenciának, hogy a sötét ragacsában is jó nekünk! Induljunk, amint Mária tette, mert mi is érezzük, hogy valaminek végre történni kell.

Kezdjük el Jézust keresni, vágyjunk az Ő közelségére! Vágyjunk teljes szívből rátalálni, s akkor Ő – amint Máriával is tette – engedi, hogy rátaláljunk. Ő maga lép oda hozzánk, az Élő Jézus talál meg bennünket.

Ehhez azonban el kell indulnunk. Vigyük magunkkal akár a kétségeinket, a békétlenségünket, fásultságunkat, – csak egy a lényeg: Jézushoz menjünk! Emeljük Hozzá imádságunkat, öntsük Elé panaszainkat, engedjük, hogy Ő rámutathasson bűneinkre, és elkezdhessen gyógyítani bennünket.

Hisszük, hogy Jézus Krisztus, aki a halált legyőzte, Úrrá tud lenni a mi sötét bénultságunkon, és nekünk is életet tud ajándékozni. Amint Hóseás próféta mondja: „Két nap múltán életre kelt, harmadnapra föltámaszt bennünket, és élünk majd előtte. Eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás” (Hós 6,2.3).

Igen. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).