Biztonság Istennel

 

• Olvasmány: Máté evangéliuma 26,20-34
• Alapige: Máté evangéliuma 26,31-32; Apostolok Cselekedetei 27,20-26

„Így szólt hozzájuk Jézus: Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert meg van írva: „Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai.” De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába.”
„Mivel pedig sem a nap, sem a csillagok nem látszottak több napon át, és erős vihar tombolt, végül elveszett megmenekülésünk minden reménye. Minthogy már sokat éheztek is, Pál felállt közöttük, és így szólt: Az lett volna a helyes, férfiak, ha rám hallgattok, és nem indulunk el Krétából, hogy elkerüljük ezt a veszélyt és ezt a kárt. Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó. Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk.”

Mi, emberek, úgy vagyunk megalkotva, hogy a sötétségben ösztönösen is fényt keresünk. – Mai Igéink alapján pedig az az evangélium, hogy van. A legsűrűbb sötétségben is van világosság.

Az előbb hallottunk a Kalauz szerinti mai újszövetségi Igéből. Szinte árad benne a sötétség, amikor Jézus arról beszél, hogy mi vár Rá és tanítványaira. Egy közülük el fogja Őt árulni, egy másik meg fogja tagadni, mindenki megbotránkozik Benne, mert megverik a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai.

De mégis, ebben a sötétségben ott van a reménysugár. Mert azt is mondja Jézus: Új bort iszom majd veletek Atyám országában; és miután feltámadtam, előttetek megyek majd Galileába. – És tudjuk, hogy ez pontosan így is történt. Van fény a sötétségben.

A másik Ige szerint is iszonyú sötét volt akkor, amikor Pálék Róma felé tartottak hajón a Földközi tengeren. Sem a napot, sem a csillagokat nem látták több napon keresztül, miközben erős vihar tombolt. Akkoriban, ha az égitestek nem voltak láthatók, akkor a hajósok nem tudtak navigálni. Képtelenség volt megállapítani az irányokat, csak sodorta őket a vihar, a tenger áramlása. Nem véletlen, hogy Lukács így összegzi a helyzetüket: „Megmenekülésünk minden reménye elveszett”.

Igen, de még ebben a reménytelenségben is volt reménység, u.i. felállt közöttük Pál, és azt mondta: Van irány és van cél, mert Isten megüzente nekem, hogy a császár elé kell állnom, ezért bizonyos, hogy el fogok jutni Rómába, nem itt fogok elpusztulni. És az Úr azt is mondta, hogy titeket ajándékba ad nekem, így ti is megmenekültök. Ezért tehát bizakodjatok! A veszteség nagy, a hajó és a rakomány is elveszik, de van menekvés, van remény, van életünk, van folytatás, van irány. – És tudjuk, hogy valóban így történt. Pál és a hajó minden utasa megmenekült.

A mai nap nemzeti gyásznap. Arra emlékezünk, hogy egy szép reményekkel indult forradalom és szabadságharc véget ért. 1849. október 6-án Aradon „lefejezték” a szabadságharc katonai vezetését, Pesten pedig a politikai vezetést is. Mert nem csak a 13 tábornokot, hanem az első felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost is kivégezték ezen a napon. És hogy ez milyen lelki sötétséget hozott a magyar nép számára, mutatja az a korszak, ami ezután következett, amit Haynau rémuralmaként ismerünk.

De még ebben a mélységben is volt világosság: A kiegyezéssel (1867) vége szakadt ennek a korszaknak, elindult egy gazdasági fellendülés, újjáépítés, és azzal együtt egy belső megerősödés a nemzeti öntudatban.

Ehhez a történelmi példához lássuk még egy bibliai személy példáját, mégpedig Ábrahámét. Pál írja a Római levélben, hogy Ábrahám hitt Istennek, aki kijelentette neki, hogy Sára és az ő öreg kora ellenére is utódot kapnak Istentől, és annyi utódjuk lesz, mint az égen a csillagok. Emberileg ez teljesen lehetetlen. Azonban Ábrahám „reménység ellenére reménykedve hitte”, hogy amit Isten megígér, azt meg is tudja tenni (Rm 4,16). – És tudjuk, hogy valóban megtette.

Ábrahám reménysége és hite tehát nem volt alaptalan, mert magára Istenre épült rá. És ez érvényes ránk is, akik Ábrahám utódai vagyunk a hitben: A mi reménységünk és hitünk sem alaptalan, ha Isten az alapja. Ebben van a mi reménységünk. És ezért van az, hogy mi nem a sötétségre nézünk, hanem a világosságra; nem a sodortatásra, hanem az Isten mutatta irányra, – „mert hitben járunk, nem látásban” (2Kor 5,7).

Biztosan tudunk kapcsolódni valamelyik példához: Akár mint egy közösségnek, a magyar nemzetnek egy tagja, akár személyesen. Az életünk során mindannyian átéltünk már, vagy talán éppen most is átélünk, olyan sötét időszakot, amikor emberileg reménytelen volt minden. Nem volt segítség.

Olyan jó azt látni ezekben az Igékben, és olyan jó megbizonyosodni és megerősödni abban: Még az emberileg reménytelen helyzetekben is van reménység Istennel. Még a legnagyobb sötétségben is van világosság Istennel. Még a kilátástalan sodródásban is van biztonság Istennel.

Ezzel kapcsolatban egy saját élményt, képet szeretnék elmondani. Péntek hajnalban a szokásos imasétámon még sötét volt, amikor leértem a Balatonhoz. Fújt a szél, esett az eső, sötét volt. Nem messze a parttól két fehér csomagot vettem észre a vízen, amint a csöpögő esőben lassan sodorta őket a szél. Ez a két csomag két hattyú volt. Fejük és nyakuk nem látszott, befúrták azt a tollaik alá, békésen pihentek a vízen. Nem figyeltek, nem őrködtek, semmiféle veszélyt nem éreztek, a látvány maga volt a békesség és biztonság. Arra gondoltam, hogyan lehet esőben, víztől sodortatva békésen aludni. Én a helyükben a parton pihennék. Csakhogy ők éppen ott lennének veszélyben a nyestek és a rókák miatt. A vízen viszont semmi nem bántja őket: Cápák itt nincsenek, a halak pedig nem esznek hattyút. Ők tehát tökéletes biztonságban csak hagyták, hogy sodorja őket a víz, és amikor majd felébrednek, szépen visszaeveznek majd, ahova akarnak.

Íme, a sötétségben és a sodródásban is meg lehet tapasztalni a teljes biztonságot. Megtapasztalhatjuk mi is, nemcsak a két hattyú.

Mert nem mindig az a biztonság, és nem mindig az a szabadítás, amit mi emberileg annak gondolunk. És egyáltalán nem biztos, hogy tényleg reménytelen és kilátástalan az, amit mi annak vélünk. Minden azon múlik, hogy Istenre tudjuk-e bízni magunkat. Mert ha az Ő kezében vagyunk, ha teljesen rátesszük az életünket, akkor teljesen mindegy, hogy mik a körülmények.

Úgy vagyunk megalkotva, hogy a sötétségben ösztönösen világosságot, a bizonytalanságban pedig ösztönösen kapaszkodót keresünk. Mai Igéink azt üzenik, hogy ezek meg is adatnak nekünk. Úgy, ahogyan a tanítványoknak ott volt Jézus és az Ő ereje; és ahogyan annak a hajónak az utasai az irányvesztettségben is átélték, hogy az irányt Isten adja, ezért meg is fognak menekülni.

Adja meg nekünk Isten, hogy ilyen körülményeinkben is mindig megtaláljuk Őt, és Vele együtt a biztonságot. Úgy, ahogyan az ellenség elől menekülő Dávid imádkozott:

„De te, Uram, pajzsom vagy nekem,
dicsőségem, aki fölemeled fejem.
Lefekszem, alszom és fölébredek,
mert az Úr támogat engem.” (Zsolt 3,4.6.)