Az Úr irányítsa

• Olvasmány: 2 Thesszalonika 2,13-3,5
• Alapige: 2 Thesszalonika 3,5

„Az Úr pedig irányítsa szíveteket Isten szeretetére és Krisztus állhatatosságára.”

Biztosan jártunk már úgy idegen helyen, vagy idegen városban, hogy mentünk magabiztosan, majd egy ponton rádöbbentünk: Nem tudjuk, hol vagyunk. Régen ilyenkor az ember előkapott egy térképet, és igyekezett beazonosítani a helyszínt, és megtalálni a helyes irányt. Ma pedig az ember előkapja a mobiltelefonját, megnyitja a térképet, és rábízza, hogy a GPS segítségével elvezesse a célhoz. A telefonunk türelmesen navigál, bármennyiszer elrontjuk, mindig újratervez, mindig visszaterel a helyes irányba, és segít célbaérni.

Valami ilyesmiről van szó a felolvasott Igében is. Ez egy áldáskérés a thesszalonikai gyülekezet tagjaira. Egy rövid imádság, amiben Pál apostol azt kéri, hogy „az Úr irányítsa” a szívüket. Az eredeti görög szó úgy is fordítható, hogy „ráirányít, irányba állít”, és egy különleges igemódban, optativusban, vagyis óhajtó módban szerepel: „bárcsak az Úr irányítaná szíveteket…”, „adja az Úr, hogy irányuljon a szívetek…” Az apostol gyakran használta ezt a módot a levelei végén, amikor áldást kért a címzettekre.

Nem azért imádkozik tehát, hogy legyenek hibátlanok, vagy hogy ők maguk mindig tudják pontosan az irányt. Hanem azért, hogy maga az Úr legyen az, aki irányítja a szívüket.

Miért olyan fontos ez? Mert a szívünk gyakran eltéved. Sokféle erő akarja irányítani, vezetni, kívülről és belülről egyaránt. Gondoljunk csak a közösségi médiára (pl. Facebook, Youtube), mennyiféle kérés, befolyásolás, bevonási kísérlet zúdul ránk. Elég egy óvatlan kattintás, és egy olyan szervezetet támogattunk, amiről ha tudtuk volna, mifélék, soha nem tettük volna. És belülről is irányítani akarnak minket pl. a félelmeink, a saját elvárásaink, előítéleteink vagy éppen a bűntudatunk. 

Igen, könnyű irányt téveszteni, mert a szívünket ezerfelé húzzák a vágyak, a félelmek, a gondok. És mi sokszor azt hisszük, hogy tudjuk az utat, de hamar zsákutcában találjuk magunkat.

Ezért olyan felszabadító ez az imádság: „Az Úr irányítsa szíveteket…” Nem nekünk kell erőlködni, nem nekünk kell mindenáron kontrollálni, hanem rábízhatjuk magunkat arra az Úrra, aki tényleg ismeri az utat.

De vajon mire akarja az Úr ráirányítani a szívünket? Hová akarja vezetni? Pál itt két célt nevez meg.

Az első: Hogy ráirányítsa Isten szeretetére. Fontos ez a kifejezés, és nagyon tanulságos is. Nem az Isten félelmére, nem Isten ítéletére akar ráirányítani, – hanem az Ő szeretetére. A szívünk akkor van a helyén, amikor belemerül Isten szeretetébe, amikor újra meg újra hazatalál benne. 

Ez nem elméleti ismeret, hanem megtapasztalt valóság. A kisgyermek nem tudja pontosan megmagyarázni, miért szalad az édesanyjához, ha megijed. Egyszerűen tudja, hogy ott van biztonságban. Nekünk is újra és újra oda kell visszatalálnunk: Szerető Atyánk ölelésébe.

És nagyon kell nekünk ez a szeretet! Mert más erők is próbálják megfogni a szívünket, ahogy az imént már volt szó erről. Teljesítménykényszer, vélemények, elvárások, bűntudat. Ezek mind csak terhet raknak ránk, de nem adnak otthont. Csak Isten szeretete az, ahol a szívünk otthont, menedéket találhat.

A másik cél pedig: „Krisztus állhatatossága”. Ezzel az apostol tovább pontosítja az irányt. Az elsőnél Isten szeretete körülölel bennünket. A másodiknál pedig arra kapunk erőt, hogy abban mi magunk is kitartsunk.

A görög szó, amit itt Pál használ, a „hüpomoné”, türelmes kitartást jelent. Szó szerint: valami alatt megmaradást, a terhek elhordozását, állhatatosságot.

És igen, azért említi kifejezetten „Krisztus állhatatosságát”, nem pedig csak úgy általában az állhatatosságot, mert Jézusban láthatjuk ennek tökéletes példáját. Jézus nem fordult vissza, nem adta fel, nem hagyta félbe az útját, még a legsötétebb kísértések idején sem. Még a kereszten sem.

Pál azt kéri, hogy a szívünket Isten állítsa rá erre az irányra: Hogy ne csak átéljük Isten szeretetét, hanem konkrétan eltanuljuk Jézustól, hogyan lehet állhatatosan végigmenni az úton.

Tehát: Isten szeretete és Krisztus állhatatossága. Ez a kettő együtt tartja meg a hívő, keresztyén embert. És mindkettő fontos. Mert aki csak Isten szeretetét érzi maga körül, de nem állhatatos, az könnyen fellángol, majd kialszik, a lelkesedése hamar elpárolog. Aki pedig csak állhatatos, de nem Isten szeretetében gyökerezik, annak szolgálatából csak megkeseredett robotolás lesz. De ha a kettő összetalálkozik – Isten szeretete és Krisztus állhatatossága – akkor az életünk olyan út lesz, amelynek van kezdete és célja, és a szívünk pontosan tudja, hová tart, és ki az, aki vezeti.

Így egyben nézve ezt az imádságot már könnyen beláthatjuk, hogy milyen jó, hogy mindez nem a mi akaratunkra van bízva. Hogy nem mi irányítjuk a szívünket, hanem maga az Úr teszi ezt. És ha mi Őrá bízzuk az útvonal-tervezést, és ha hallgatunk is Őrá, akkor biztosan célba érünk.

Ezért teljes bizalommal imádkozhatunk mi is Pállal együtt: Uram, Te irányítsd a szívemet! Fordítsd újra meg újra a Te szeretetedhez, és ajándékozz meg Krisztus állhatatosságával!

„Jézus, nyájas és szelíd, Láss meg engemet,
Hallgassad meg, hű Megváltóm, gyermekedet!

Bűnöm láncát oldja fel Kegyelmed s a hit;
Törjed össze balga szívem bálványait!

Szabadságot adj nekem És tiszta szívet,
Vonj magadhoz, Jézusom, hogy járjak veled!

Vezess engem utadon: Magad légy az út,
Melyen lelkem a halálból életre jut.

Jézus, nyájas és szelíd, Láss meg engemet:
El ne engedd, hű Megváltóm, már kezemet!” (724. ének)