Akarsz-e meggyógyulni?

• Olvasmány: János evangéliuma 5,1-9
• Alapige: János evangéliuma 5,6-8

„Jézus megkérdezte tőle: Akarsz-e meggyógyulni?
A beteg így válaszolt neki: Uram, nincs emberem…
Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]A[/fusion_dropcap] történet helyszíne a Bethesda fürdő, melynek nyomait megtalálták a mai Jeruzsálemben régészeti kutatások során: két kisebb fürdőmedence, öt oszlopcsarnok állt ott valóban. Elsősorban esővízgyűjtő ciszterna lehetett, de táplálta időszakos gyógyforrás is a mélyből, innen a legenda az angyalról, miszerint ha felbuzog a forrás, vagyis hirtelen nagyobb koncentrátumú lesz a gyógyvíz, akkor erősebb lesz a gyógyító hatás is.

Az evangélista sorai nyomán elénk tárul a sorsuknak, nyavalyáiknak kiszolgáltatott szerencsétlenek, betegek tömege, akik a reménytelen helyzetben reménykednek, nem találtak más megoldást, csodára várnak: egy fürdő medencéje körül összegyűlt vakok, sánták, bénák, emberi nyomorúságban szenvedők sokasága. Ma ilyet csak kórházak súlyos baleseti vagy elfekvő osztályain látni talán.

Szomorú látvány, de még szomorúbb, hogy mennyire hasonlít rá a mai embervilágunk: gondok, nyomorúságok, kilátástalanságok. Amikor az emberi akarás, ész és erő kevés. Megbénult életek, beteg civilizáció. Mitől várjuk a csodát, a megoldást? A társadalmi vívmányoktól, a lottó ötöstől, az agyonreklámozott szuper-termékektől, amiktől újra fiatalok, szüntelen életerősek leszünk, azonnal elmúlik minden fájdalom? Aztán persze jön a keserű csalódás. Nem adnak megoldást az életünkre. Azt, amit várunk, nem kapjuk meg, és mivel csak azt várjuk, nem vagyunk nyitottak másra.

Jézus földi élete során sokszor találkozott betegekkel, de ebben a gyógyítás-történetben mégis van valami kivételes. Legtöbbször a betegek jöttek Jézushoz gyógyulásért, vagy hozták őket egészséges szeretteik. Itt azonban nem a beteg jön és kér, hanem Jézus maga az, aki dönt arról, hogy ő segíteni, gyógyítani, megmenteni akar. Ő maga lép oda, és szólítja meg a beteg embert.

Azt teszi igazából, amit karácsonykor tett. A maga döntéséből, szeretetéből emberré lett, eljött erre a földre, közel lépett a beteg, nyomorúságos világhoz, emberhez, hogy megszólítsa, megmentse és életre gyógyítsa. Ugyanezt teszi, amikor hozzánk egyenként odalép. Mikor talán még nem ismertük, nem kértük, mégis mellettünk döntött, és gyógyítani akar. Az a kérdés, ami akkor elhangzott egy beteg ember felé, Jézus személyében hangzott az egész megváltásra váró Izráel és az emberiség felé, hangzik azóta is, és megszólít ma minket: Akarsz-e meggyógyulni?

Jézus odalép a beteghez, és feltesz neki egy furcsa kérdést: Akarsz-e meggyógyulni? Hát már hogyne akarna?! Hiszen azért fekszik itt! Hogy lehet ilyet kérdezni attól, aki 38 éve már mást sem vár? Nem tudjuk, milyen lelkiállapotban hevert ott, harmincnyolc éve ugyanabban. Reménykedett még, várta a csodát? Vagy már belefásult az évek során, és a szíve mélyén rég feladta? Az biztos, hogy ez a kérdés megérinti, és segít neki önmagának is feltenni őszinte kérdéseket. Valóban, mit akarok, mire várok én itt? Hogyhogy még mindig itt fekszem? Mi itt, mi velem az igazi baj?

A kérdés talán megérint minket, keresztyén hívő, vallásukat gyakorló embereket is: Mit akarok, mit csinálok én itt? Hogyhogy még mindig itt tartok? Hogy még mindig ugyanabban kínlódom, még mindig ugyanazzal küszködöm már évek-évtizedek óta?! Még mindig ugyanaz a fájdalom, vagy talán ugyanaz a keserűség, régi félelem, aggodalom, szenvedély, bűntudat, erőfeszítések és a tehetetlenség érzése nehezedik rám. És ez az emberiség, amelyhez Jézus gyógyítani jött, annyi megváltó akarás és jobbító szándék után is, még mindig ugyanott tart. Ugyanazok a háborúk, társadalmi igazságtalanságok, bűnös politikák…

Van-e még erőm akarni, tudok-e még igazán hinni a gyógyulásomban, abban, hogy lehet megoldás, szabadulás, vagy már csak a tehetetlenségi erők tartanak itt, a megszokás? Jézus segít felébreszteni a reményt, de  nem azt kérdezi: Besegítselek-e a vízbe? Neked lehet egy elképzelésed az életed jobbra fordulásáról, álmaid, de látod-e az igazi célt, és vajon kész vagy-e elfogadni, hogy a megoldás nem ez vagy az, hanem, amit Isten ad?

Jézus kérdése segít ezt végiggondolni, és megfogalmazni azt is, hogy mi az igazi baj: Uram, nincs emberem!

Igen, a válasz legalább olyan különös. Nem a betegségét panaszolja, hanem a magányát. „Nincs emberem…” Ezeknek a szerencsétlen csodaváróknak a legnagyobb nyomorúságáról szól, az emberi lélek, az Istentől elszakadt emberi élet istentelen és embertelen magára maradottságáról.

Amit átélhet az, aki ténylegesen magára maradt, nincs senkije, nincs ember, akinek fontos lenne, aki szólna hozzá, vagy akit megszólíthatna. De megélheti az is, akivel nem törődnek a hozzátartozói, lenne bár rokon, gyermek, unoka, testvér, de rá se nyitják az ajtót, vagy ő maga zárkózik be előlük, a régi sérelmekből, másfajta életfelfogásból falak lesznek.

És lehet az is, akit bár körülvesz a népes család, talán még sikeres is és népszerű ember, mégis rettenetesen magányos. Mert senki nincs, aki igazán megértené, akinek el lehetne, el merné mondani a legbensőbb érzéseit, félelmeit, megosztani bűnei lelki terhét. Szerepet kell játszani, a jól ismert, elfogadott álarcot viselni. Családban gyermekként vagy szülőként, férjként vagy feleségként, munkahelyen, amin a mindennapi kenyér múlik, és talán a gyülekezetben is.

„Nincs emberem”, a 38 éve beteg számára ez volt az igazi bénultság, és ezzel a mi panaszunkat is megfogalmazta. Mert ez nemcsak a beteg magányáról és elhagyatottságáról szól, nemcsak arról, hogy mi emberek társadalmi szinten is közömbössé válunk és elszigetelődünk, hanem mindenekelőtt arról, hogy nincs ember, sem én magam, nincs semmi pusztán emberi, ami segíthetne.

Saját nyomorúságainkban heverve reménykedünk-e még gyógyvizekben, gyógyító módszerekben és csodákban, vagy éppen saját emberi erőlködésünkben és igyekezetünkben? Reménykedünk-e még, vagy fásultan várjuk, hogy történjen végre valami? Vagy feleszméltet minket is Jézus kérdése, és észrevesszük Őt, aki ott áll az életünkben, megszólít, kérdez és embert panaszló nyomorúságunkra válaszol: Én vagyok az az ember!

Én vagyok a te embered. Az emberré lett Isten…

Nélküle mindig egyedül maradunk, akkor is ha sokan vesznek körül. De vele, ha Ő közel jön, velünk van, akkor sem vagyunk elárvultak, ha mindenki elhagy. Istennek erről a lépéséről beszél az egész Újszövetség, Jézusról, akit úgy is hívtak: Immánuel = „velünk az Isten”. Krisztus egész földi élete, amit emberként végigélt, érzett, gondolt és szenvedett, azért történt, hogy soha senki, még a halál iszonytató magányába érkezve is, ne mondhassa: nincs emberem. Ezért lett Isten emberré!

Vele lehet bölcsességünk, bátorságunk és erőnk felébredni és szembenézni a legerősebbel és legmélyebbel az életünkben (Kelj fel!), kimondani, megvallani, merni hozzányúlni (Fogd meg!), és felszabadult engedelmességben kilépni belőle (Járj!)