A teremtett világ reménysége

• Olvasmány: Rómaiakhoz írt levél 8,18-28
• Alapige: Rómaiakhoz írt levél 8,19-21

„Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.”

Szeptember utolsó hete a teremtés hete, teremtett világunk felé fordít bennünket, és arra hív, hogy imádkozzunk érte. – A felolvasott Ige arra adatik most nekünk, hogy ennek fényében lássuk meg teremtett világunkat, és hogy hol a mi helyünk, mi a feladatunk.

Két mondanivalót, üzenetet szeretnék az Igéből kiemelni, és továbbadni.

Először is megtudjuk, hogy a teremtett világ bajban van, hiszen sóvárog, vágyakozik a megújulásra, sőt később így mondja: „sóhajtozik és vajúdik”!  Tehát krízisben van, válságos az állapota. Ijesztő szavak ezek: Ha Pál ilyet ír a maga koráról, akkor mit mondjunk mi? Hiszen azóta a válság nyilván csak tovább mélyülhetett!

Krízisben van a Földünk, sokat hallunk erről. Szakemberek, jövőkutatók ijesztően közelre jósolják azt az időt, amikorra élhetetlen lesz a Föld. Saját bőrünkön is megtapasztaltuk a forró nyárban a hosszú aszályt, sivatagosodó Alföldet, máskor meg özönvízszerű áradásokat. Ilyen időjárási anomáliákkal jelez a természet, felborult a rend.

Tudjuk azt is, hogy miért van ez a krízis: A károsanyag kibocsátás nagy mértéke miatt sérül az ózonréteg, növekszik az üvegházhatás, emelkedik az átlaghőmérséklet.

És azt is tudjuk, hogy a legnagyobb kibocsátók a gazdaságilag legerősebb országok, amelyek viszont nem akarnak visszább venni, mert nem akarnak lemondani a megszokott jólétről, profitról. Ezen a ponton a legnagyobb elhatározások is megtörnek.

A teremtett világ sóhajtozik és vajúdik.

A keresztyén teológia azt tanítja, hogy a teremtettségnek van egy eredeti, Istentől adott rendje. Ezt mutatja meg a teremtéstörténet.

Isten az ős-káosz után rendet teremtett. Egy rendezett és termő, otthonnak alkalmas világot adott az embernek. Az életünk ebben a rendben biztonságos. Itt rendelt idő van a munkára és az Istenre; itt rendje van a családnak, közösségeinknek, kapcsolatainknak.

De Isten nem azt mondja az embernek: Itt a világod, csinálhatsz vele, amit akarsz, van bőven ivóvized és olajad, élj és fogyassz korlátlanul! Nem! Azt kéri tőle, hogy „műveld és őrizd”! Gondozd! Tartsd fenn a teremtettség rendjét, hogy biztonságban élhess!

Sajnos úgy tűnik, mintha mi, emberek képtelenek lennénk erre. Nem sokkal később, a bűnbeesés után már ezt mondja Isten: „átkozott a föld temiattad.” Döbbenetes, hogy a „teremtés koronájából” a teremtett világ pusztítója lesz. Döbbenetes, hogy elutasítja, megbontja a teremtettség rendjét. A bűn következménye ez. Az ember szembefordult Istennel, képtelen már jól élni a neki adott világgal. – Nagyon szomorú ezt látni, de szükséges, hogy bűnbánattal és alázattal meglássuk.

De ezek után nézzük meg az Ige másik oldalát is! Az eddigiekhez képest bizony meglepő, hogy az üzenetében mégis megszólal a reménység. „A teremtett világ maga is meg fog szabadulni Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára”.

Igen, ennek a mi megsebzett földünknek mégis van reménysége! Isten ennek a kifosztott és fenyegetett világnak egész más jövőt tartogat, nem olyat, amit a szakemberek és jövőkutatók kiszámolgattak. Nem kiszáradást, elsivatagosodást, nem sárlavinákat és más katasztrófákat, hanem teljes megújulást! Hogy ez az új teremtés miként valósul meg, ez Isten titka, de hogy lesz új teremtés, azt a Bibliában több helyen is olvassuk Ézsaiástól az apostolokon keresztül a Jelenések könyvéig.

Ebben az Igében az a hangsúlyos, hogy Isten újjáteremtő munkája a Krisztusban hívőkkel együtt az egész teremtett világra érvényes.

És itt érünk el önmagunkhoz, ugyanis kiderül, hogy ebben nekünk is feladatunk van. A teremtett világ sóvárog az Isten gyermekei után, várja azok megjelenését, akik a reménység hírnökei, akik tudnak a megváltásról, és hirdetni tudják Isten megújító szeretetét.

Ez az Ige nem emberfeletti feladatot vár tőlünk, nekünk nem klíma csúcsra kell mennünk felszólalni, sem G20-as tanácskozásokra tüntetni. A megoldás sokkal kézenfekvőbb. Közülünk mindenki a saját köreiben és közösségeiben tud a reménység hírnöke lenni.

Valahogy úgy, ahogy az a lelkes taxis tette, aki elhatározta, hogy a nagyváros kemény ridegségével szemben ő minden utasával szeretettel fog bánni. Úgy is tett, kedves és segítőkész volt még a gorombákkal és rosszkedvűekkel is. Aki csak beszállt autójába, egy figyelmes, mosolygó és kedves ember társaságát kapta. Lelkesedését pedig az a remény táplálta: Hátha valamennyit majd ők is továbbadnak az ő kedvességéből azoknak, akikkel aznap dolguk lesz…

Nekünk nem az egész világon kell hirdetni Isten megújító szeretetét. Elég, ha az ismeretségi körünkben közvetítjük annak, aki betegséggel küszködik, aki fél, akin látjuk, hogy rettegve gondol a jövőre, aki széthajtja magát a családjáért való aggódásában. Nekünk nem az egész földkerekséget kell megmenteni, mint a filmbeli hősöknek, elég, ha a szűkebb környezetünkre és a körülöttünk élőkre kicsit jobban, kicsit több szeretettel odafigyelünk.

Adja meg nekünk Isten, hogy átjárjon minket az a reménység, ami az apostol szavain is átsüt! Isten velünk együtt az egész teremtett világot megújítja, és munkájában nekünk is részt kínál, szánjuk hát Neki magunkat!