A láthatatlan Isten

• Olvasmány: Mózes 2. könyve 32,1-4.19.31-33; 33,1-3.12-16
• Alapige: Kolosséi levél 1,12-15

„Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata. Ő a láthatatlan Isten képe.”

„Láthatatlan Isten” – a hittanosok örök kérdése ez, amit főleg a kicsik újra és újra feltesznek az órákon: Hogy néz ki Isten? Milyen az Ő képe, arca? De ha őszinték vagyunk, megvallhatjuk, hogy nemcsak a gyerekeknek fontos ez. A mindenkori emberben mindig ott a vágy Isten „látására”, kézzelfogható megtapasztalására.

Erről szól a kalauzunkat követve olvasott ószövetségi történet is. 

A Szentírásból ismerjük Isten népének nyomorúságát az egyiptomi rabságban. Olvashatjuk, hogy az Úrhoz kiáltottak, Ő pedig megszánta és megszabadította őket. Megmutatta hatalmát és szeretetét a tíz csapás csodáiban, a Vörös tenger kettéválasztásában, Ő maga harcolt értük. Kivezette őket a szolgaságból, ha éheztek, mannát adott az égből, ha szomjaztak, forrásvizet fakasztott a sziklából, ha megtámadták őket, csodálatos győzelmet adott az ellenséges túlerő felett.

Így érkeztek el a Sinai hegyhez, ahol Mózes felment negyven napra, megkötni Istennel a szövetséget, átvenni a Tízparancsolatot. Az Úr közvetlen vezetése, amely ő-benne jelen volt, most eltűnt egy időre. És lám, mire Mózes lejött a hegyről: Izrael táncol, mulat, áldoz és leborul egy fából faragott, arannyal borított borjúszobor előtt!

S mielőtt kezdenénk a fejünket csóválni és szörnyülködni Izrael tette felett, nézzünk önmagunkba csendesen és őszintén. Hiszen nem véletlenül vagyunk ma itt. Nekünk is, mindnyájunknak van történetünk Istennel a saját múltunkban. Életünk során mi is megismertük az Ő szabadító, megtartó szeretetét. Amit az Ige mond, hogy „mindeddig megsegített bennünket az Úr”. Hogy „szeret az Úr, azért nincs még végünk”, vagy ahogy most Pál leveléből hallottuk: „Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából”.

És vajon mégis, nincsenek nekünk is ilyen időszakok az életünkben? Ilyen negyven napok? Amikor úgy érezzük, hogy Isten eltűnt, elhallgatott, legalábbis ebben vagy abban a dolgomban magamra hagyott? Eltakarta előlem az arcát egy családi veszteségben, anyagi gondjaimban, emberi-kapcsolati problémáimban, testi szenvedéseimben, aggodalmaimban…

Az ilyen negyven napok kísértése számunkra is az, ami Izraelnek volt: Olyan elvárással fordulok Isten felé, hogy tegye igazán „kézzelfoghatóvá” magát, úgy, ahogy én elképzelem, elvárom, ahogy nekem tetszene, akkor és úgy segítsen, ahogy én tapasztalni és látni akarom!

Vagy éppen elcsüggedve elfordulok, mert hiszen Isten úgyis távoli, láthatatlan, megfoghatatlan a mindennapok problémáiban. A vasárnapi vagy nagyünnepi istentiszteleten túl, életem kis és nagy gondjaiban keresnem kell más, megfogható kapaszkodókat, segítséget, emberi megoldásokat.

Negyven nap várakozás, és Izrael az átélt csodákról megfeledkezik, és elfordul szabadítójától. Látjuk Isten szomorúságát, mélységes csalódottságát, és az ítéletet, amit voltaképp a választott nép mondott ki önmagára: Ha nem kellek, ha nem én kellek – mondja az Úr –, akkor nem erőltetem, nem megyek velük. Vidd, ha akarod, a te néped Mózes, a föld a tiétek…

Mózes pedig ebben a helyzetben, bár ő a bálványimádás vétkében ártatlan volt, mégis közösséget vállal a néppel. Kiáll, könyörög, közbenjár, küzd és tusakodik a népért. Azzal az elszánással, amivel annak idején Jákób küzdött a Jabbók révénél: Nem megyek tovább nélküled, amíg meg nem áldasz, ragaszkodom Hozzád!

Mert Mózes tudja: Isten nélkül nincs tovább! Nincs út, nincs élet, nincs igazi célba érkezés. Lehet eljutni a tejjel-mézzel folyó Kánaánba, meg lehet szerezni sok mindent. De ha Ő nincs, nincs igazi „Ígéret Földje”!

„Ha nem jön velünk a Te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!”

Az „Isten arca” kifejezés sokszor felbukkan ebben a történetben. Isten arca = valóságos jelenléte, amit a teológusok „rettenetes és csodálatos”-nak neveznek. Rettenetes valóban, mert ez a halálosan elviselhetetlen jelenléte a Mindenhatónak, az Örökkévalónak, a Tökéletesnek.

Gondoljunk bele! Egyetlen másodperc egy atomreaktor belsejében: maga a halál! Egyetlen pillanat a Nap közvetlen közelében: azonnali elemésztő pusztulás! Isten pedig az egész kozmoszt teremtő és fenntartó Erő, iszonyú energia. És Ő a rettenetes Bíró, aki előtt esendő, bűnökkel, kétségekkel és önzésekkel teli életünk megsemmisül! A rettenetes arc.

Ezért takarja el Isten Mózest egy későbbi jelenetben, hogy megvédje őt önmagától. És ebben már megnyilvánul az Ő csodálatos arca is: kísérő, gyengéden oltalmazó, szeretettel vezető jelenléte az életünkben. Ami nélkül nincs lélegzet, éltető napfény, gyógyulás, erő, élet… Ezért mondja az egyik legősibb papi-ároni áldás: Ragyogtassa rád orcáját az Úr!

Hol van hát ez az arc a mi számunkra, Testvérek? Erre válaszol az újszövetségi ige a kolosséi levélből, amikor Pál Jézus Krisztusról beszél: Ő a láthatatlan Isten arca! Izraelnek Mózese volt, de minket, Isten megváltott népét, az Egyszülött Fiú szabadít meg, Ő vezet minket és könyörög értünk.

Ez különböztet meg minket – ahogy Mózes mondja. Nem az, hogy másoknál különbek lennénk – emberileg nézve. Bűntelenebbek, tökéletesebbek, erősebbek vagy magunkban okosabbak. Hanem hogy az Övéi vagyunk! Hogy Ő jön velünk. Hogy kiszabadított a sötétség hatalmából. Hogy ismerjük végtelen erejét és szeretetét. Hogy ebben van reménységünk és vigasztalásunk. Vezetésünk és erőnk.

Olvastam egy személyes tragédiát elszenvedett emberről, aki a fáj-dalmas halálhírrel a szívében fut ki a kórházból a közeli parkba, és az egyik padon leroskadva az a kérdés tör fel belőle: Hol van most az Isten?! Azután felemeli a fejét, és a kerti kápolna előtt, a kőkereszten ott látja a megfeszített Jézust. Mintha csöndesen azt mondaná neki: Itt vagyok. A kereszten. A halál mélységében is veled…

Az Isten arca a kereszten értünk halt Emberfia arcában néz ránk. Egyrészt a félelmetesen ítélő Bírót mutatja, aki halálos ítéletet mondott az embervilág minden bűnére, de a minket elpusztító rettenetes erőt és ítéletet Jézus fogta fel. Másrészt éppen ez az irgalmas szeretet arca, akiben Isten hozzánk közel hajolt, emberi arcot öltött, és soha meg nem szűnő hűséggel szólít minket és vezet. Megígérte, hogy örökre velünk marad ez az arc, Isten valóságos jelenléte Őbenne. Nincs olyan magány, próba, fájdalom, amiben – ebben a Jézus-arcban – Isten ne hajolna oda hozzánk.

Az Igének, Istennek utolsó kérdése ma hozzánk az, ami Mózeshoz is volt: Megnyugtat téged, ha én megyek veled? Elég ez neked? Ha elengedsz minden kézzelfoghatót, faragott: emberi-gyártmány bálványt, kapaszkodót, ha belenézel a pusztai út ismeretlenjébe, amely előtted áll… Hogy veled vagyok minden nap – elég neked?