A jó Pásztor

• Olvasmány: Lukács evangéliuma 15,1-7
• Alapige: Máté evangéliuma 9,35-10,1.6-7

„Jézus bejárta a városokat és a falvakat mind, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget. Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elveszettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül Ekkor így szólt tanítványaihoz: Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába. Magához hívta tizenkét tanítványát, és hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és gyógyítsanak mindenféle betegséget és erőtlenséget… Menjetek Izráel házának elveszett juhaihoz! Menjetek el, és hirdessétek: elközelített a mennyek országa!”

Igehirdetésekben már sokszor esett szó a tanítványok kiküldéséről. Többnyire a hangsúlyos a tanítványok alkalmasságának vagy éppen alkalmatlanságának a kérdése, hogy Jézus mégis elküldi őket, s hogy a Szentlélek által munkájuk mégis eredményes lesz. A mai igében most inkább maga a feladat a fontos, s hogy kik azok a konkrét emberek, helyzetek, találkozások, amikben ez a küldetés célba érhet: „imádkozzatok értük, gyógyítsátok őket, hirdessétek nekik”!

De még mindezek előtt a legfontosabb kérdés: kiket küld az Úr erre a feladatra, kikről és kiknek szól az ige. Érdekes megfigyelni, hogy Máté evangélista felváltva használja az apostolok és a tanítványok kifejezéseket. Az „apostolok” megnevezéssel visszamutat a tizenkettőre, akik akkor saját fülükkel hallották Jézus parancsát, de akik egyszersmind „tanítványok” is voltak, megkezdői egy hosszú-hosszú, immár több évszázados sornak.

Az evangélium szavai már a megírásakor élő első keresztyéneknek is szólnak, a már születőben lévő ősegyháznak, és ugyanúgy nekünk is, Krisztus mai követőinek, tanítványainak.

Érdemes hát feltennünk a kérdést, kik is voltak ez a tizenkettő! Tudjuk, hogy voltak köztük valamikori halászok – mint Péter –, tanulatlan, egyszerű emberek, nem is túl jómódúak, de talán mégis megbecsült családfők, tekintélyes falubeliek. Volt köztük vámszedő – mint maga az evangélium írója, Máté –, tanult és nyilván gazdag, de foglalkozása folytán megvetett, templomból kiközösített személy.

Sokfélék voltak tehát, írástudatlanok vagy iskolázottak, szegények vagy gazdagok, elismertek vagy megvetettek, idősebbek vagy fiatalabbak, az azonban bizonyos, hogy mind izraeliek, Isten népének tagjai. Az Úr nyájának bárányai mind, ahogy erről Jézus a felolvasott példázatban beszél, mégis valahogy mind elveszettek.

Beleveszettek a mindennapok hajtásába, gondjaiba, álmaiba vagy fásultságába, és Isten igazi arcát, közelségét, személyes szeretetét nem ismerők. Bizony, valaha mind ama elveszett egyetlen bárány voltak, akikért Krisztus eljött, akiket megkeresett és megmentett. Megszólított, meghallgatott, felemelt és meggyógyított.

Ahogy arról az apostol ír később levelében: „Isten tulajdonba vett népe vagytok, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára, hívott el titeket, … akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok.”

De ez a történet ugyanúgy rólunk is szól. Azt a küldetést, amit Jézus bíz ránk, nem teljesítheti, de még csak meg sem értheti az, aki nem élte át, hogy valaha ő is „az elveszett” volt!

Lehet, hogy születésünktől fogva Isten népéhez tartozóként, névleg egyháztagok, reformátusok, de mégis mindnyájan elveszettek voltunk, a Megváltóval való személyes kapcsolat, az Ő életadó szava, jelenléte nélkül.

S ahogy a Jó Pásztor minket is megkeresett, felemelt, hordoz és sosem hagy el, azt kéri tőlünk, hogy amint Ő cselekedett, azt tegyük mi is. Másokhoz küld minket. De kikhez?

Mennybemenetelekor és főként már pünkösd után is a missziói parancs „minden nép” irányába szól. Mai igénkben azonban tanítványait először kifejezetten saját népükhöz küldi Jézus. Nem valami távoli misszióba, ismeretlen vidékekre, idegen emberekhez, hanem Isten népe elveszett juhaihoz.

Sokatmondó a kiküldési történetet bevezető leírás, ahogy a nép özönlik Jézushoz, s Ő bennük nem tömeget, kíváncsi sokaságot, tetteinek-szavainak megfelelő közönséget lát, hanem elesetteket, éhezőket, pásztortalanul elveszett juhokat. És megszánja őket.

Ugyanígy nekünk sem kell messze menni, csak valóban felemelni a tekintetünket, és meglátni a körülöttünk, saját népünkben, tágabb gyülekezetünkben, szűkebb családunkban élők igazi arcát. Meglátni bennük Jézus Krisztusnak éppen talán általunk megkeresendő, megmentendő bárányait!

Mint arról az utazóról szóló történetben, aki egy messzi, szegény vidéken járva megpillantott egy járni képtelen, sérült kisfiút, aki egy nála alig nagyobb kislány hátán kapaszkodott. Meg is jegyezte szánakozva a lánykának, hogy milyen borzasztó nehéz lehet azt a terhet cipelni. Terhet? – kérdezett vissza a kislány, mint aki magát a szót sem érti – Ő az én kisöcsém! Mit látunk mi vajon egymásban?

Lehetséges persze, hogy megrettent minket maga a küldetés. Hiszen azt olvassuk az apostolokról, hogy gonosz lelkeket űztek ki, gyógyítottak, Isten országát hirdették. Talán azt gondoljuk, hogy erre mi nem vagyunk alkalmasak, képesek!

Pedig bizony lehet, hogy ez nem is jelent mást, mint – ahogy az említett kis történetben – egymást Jézus szemével meglátni, a Tőle kapott lelki erővel és szeretettel a másikhoz valóban közel menni, felemelni, elesettségét hordozni.

És igen, a sok rosszindulatú, gyanakvó, sértődős, pletykás-panaszkodó vagy éppen közömbös „gonosz” lelkülettel szemben Krisztus szeretetteli, meghallgató, megbocsátó, türelmes lelkületével közeledni és gyógyítani!

A Jó Pásztorról másoknak beszélni, és Őt a mindennapok szavaiban, tetteiben odavinni a pásztor nélkül valókhoz. Megélni, megjeleníteni Isten országát!

Hirdessétek, gyógyítsatok! – mondja Jézus. Ne hallgassatok – ne bezárt szívvel, lehunyt szemekkel, összeszorított szájjal, „zsebretett” kezekkel éljetek! Gyógyítsatok, és ne mérgezzetek!

De mindenekelőtt, magatokért és másokért is, imádkozzatok! Mert mindez nem lehet magánakció, saját erőlködés, nem a mi véges emberi erőnkből, türelmünkből fakad. Ennek a munkának, ennek az aratásnak gazdája, ennek a bárány-mentésnek Ura van!

A mi Mennyei Édesatyánk az Úr Jézus Krisztus által. Az Ő munkálkodásáért, vezetéséért, erejéért, bölcsességéért, az Ő Szentlelkéért könyörögjetek!