Örökkévalóság

• Olvasmány: Máté evangéliuma 25,1-13
• Alapige: Zsidókhoz írt levél 10,35-39

„Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret: „Mert még egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik. Az én igaz emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem.” De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.”

Egyházi ünneprendünk szerint a mai az egyházi év utolsó vasárnapja. A következő héten, adventtel a karácsonyi ünnepkörbe lépünk, és új egyházi év is kezdődik. Előtte azonban ez a mai lezárja, összefogja az előzőt. „Örökkévalóság vasárnapjá”-nak is nevezzük, mert ilyenkor ablakot nyitunk, kitekintünk az örökkévalóságra, Isten világába és idejébe. Ez a téma pedig sok kérdést is feltesz nekünk.

Rákérdez a bennünk élő reménységre. Amikor kitekintünk az örökkévalóság felé, vajon mit látunk? Milyen váradalom él bennünk? Hívő, keresztyén emberként várjuk hitünk beteljesedését, hogy egyszer majd mindörökké az Úrral leszünk. De mit is jelent ez? És mi történik addig? Hogyan várjuk jól a Vőlegényt, akiről a tíz szűz példázatában hallottunk? Az Urat, aki hitünk reménységét beteljesíti? Hogyan kerülhetjük el a balga szüzek balgaságát, akiknek épp csak a lámpásukban volt olaj, de tartalékot nem vittek magukkal? Nem számoltak azzal: Mi lesz, ha több időt kell majd várni? Mi lesz, ha késik a Vőlegény?

A Zsidókhoz írt levél mintha pont ezekre a kérdésekre adna választ. Állhatatosságra van szükségünk, hogy beteljesedjen rajtunk az ígéret. Az egész levél egy hitében, reménységében meggyengült gyülekezethez szólt, igyekezett őket felrázni, buzdítani, a reménységükben erősíteni.

„Még egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik.” Sürgetőek ezek a szavak: igen-igen kevés az idő. Általában nem szeretjük, amikor ilyesmire figyelmeztetnek minket. Akár időpontra megyünk valahová, akár valamilyen határidős tennivalónk van, vagy akár az életünkről van szó, nem jó érzés az, amikor a kevés időre figyelmeztetnek, nem szeretjük, ha sürgetnek, noszogatnak bennünket.

Az örökkévalóság vasárnapján azonban mégis érdemes nekünk figyelnünk erre a figyelmeztető hangra. Mert Isten nincs bezárva az idő szorításába, mi azonban igen. A nekünk adott élet egyszeri, az időnk pedig véges. Egyszer majd el kell számolnunk Urunk felé az életünkkel. El kell számolnunk mindazzal, amit Istentől ajándékba kaptunk: időnkkel, erőinkkel, tetteinkkel.

A trappista szerzetesrendet általában a sajtjukról és a sörükről ismerik az emberek. Állítólag nekik van egy rendszeres gyakorlatuk, amikor koporsóba fekve elmélkednek az élet végességéről. Így figyelmeztetik magukat arra, hogy egyszer majd el kell számolniuk az életükkel. „Memento mori” – emlékezz a halálra, emlékezz arra, hogy egyszer vége lesz az életednek. Minket Isten üzenete figyelmeztet erre, és fontos komolyan venni.

„Még egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik.” A mondat második felében számomra nem az eljövendő ítélet és annak rettenetessége válik hangsúlyossá. Sokkal inkább egy igen erős határozottság, biztos meggyőződés csendül ki e szavakból. Eljön, és nem késik. Isten ígéretéről van itt szó, ami bizonyosan beteljesedik. Megtörténik. Nekünk, keresztyén embereknek, ha a jövőbe tekintünk, ez a bizonyosság legfontosabb. A jövő nem valami ismeretlent, bizonytalant jelent nekünk, hanem Istent magát. Ő érkezik hozzánk.

Keresztelő János már a börtönben ült, és sejtette, hogy milyen vég vár rá, amikor a tanítványaival megkérdeztette Jézust: Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk? Fontos kérdés volt ez számára, hiszen Jézus útkészítője volt, mindenfelé hirdette Isten igéjét, hirdette az ítéletet és a kegyelmet, sok ember megtért Istenhez szavai nyomán. Most mégis itt ül a rabságban, és kérdései vannak. Mi vár rám? Te vagy valóban a megígért Szabadító? Te vagy az eljövendő, az ígért Messiás, vagy valaki másra kell várnunk? Jézus azt válaszolja: Mondjátok el Jánosnak, amit láttok és hallotok. Mondjátok el, amit tapasztaltok. Beszéljetek neki a betegek gyógyulásáról, az evangélium hirdettetéséről. Beszéljetek neki rólam. Már nem ígéret a Szabadító, hanem valóság!

Igen. Hatalmas a különbség ígéret és ígéret között. Amikor mi, emberek megígérünk valamit, az legfeljebb azt jelenti, hogy mi azt szeretnénk megtenni. Úgy tervezzük, hogy az lesz. De hogy ténylegesen meg tudjuk-e majd tenni, nem tudhatjuk, mert nem vagyunk urai az időnek. – Isten ígéreteivel egészen más a helyzet. Ha Isten ígér meg valamit, az maga a bizonyosság. Isten ígérete egy nagy, biztos „igen”. Úgy lesz, úgy fog történni. Mert Isten ura az időnek.

Amikor az imádságaink után azt mondjuk: „ámen”, ezt úgy szoktuk fordítani, „úgy legyen”. Valójában az eredeti héber szó azt jelenti: biztos, megbízható, bizonyosság. Ha Jézus mondja valamire, hogy „ámen”, az azt jelenti: biztosan úgy lesz, meg fog történni.

Mi következik tehát az elmondottakból? „Az én igaz emberem hitből fog élni. Nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.”

A mi Istenünk nem ígérgető, hanem teljességgel megbízható Isten. Ezért tehát ha mi bele kapaszkodunk, akkor Őbenne meg is tartatunk!

„Az én igaz emberem hitből fog élni”. Ez eredetileg Habakuk prófétánál így olvasható: „Az igaz ember a hite által él.” Vagyis az Istenben megkapaszkodó bizalom által nyeri el az életet a hívő ember.

Ugyanezt erősíti meg ezzel: „Nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” Mi is a különbség a hit embere és a meghátrálás embere között? Gondoljunk csak arra, mi történik, ha egy sportoló a verseny előtt meghátrál. Háta mögött egy felkészülés, sok edzés, de aztán visszalép, ezzel megfosztja magát még a lehetőségtől is, hogy nyerjen. Hasonló a helyzet a hegymászóval is, aki meghátrál. Megfosztja magát a csúcs meghódításának lehetőségétől. A „meghátrálás embere” azért nem ér célba, mert belül feladta, elvesztette a reményt, hogy a megkezdett utat végig tudja küzdeni.

A Zsidókhoz írt levél egy bizalmát vesztett, reménységében megkopott gyülekezethez íródott. Valami történt velük. A kezdeti lelkesedés után, ahogy telt az idő, talán szemük elől tévesztették a valódi célt. Talán a jövő egyre inkább csak a félelmetes dolgokat jelentette nekik. Valahol belül mintha feladták volna a küzdelmet. Legfőbb kérdésük: Hogyan lehet visszanyerni a reménységet? Honnan tudnak tartalék olajat szerezni lámpásaikba? Hol van az erőforrás, amiből meríthetnek?

A válasz ebben az Igében van. Az igaz ember a hite által él, a bizalomból él, de ez nem a saját erejét jelenti. Az erőforrás Istenben van. A megtartatásunk nem magunknak köszönhető, hanem Istenben gyökerezik, az Ő megbízhatóságában.

„Akik az Úrban bíznak, erejük megújul.” Vagyis napról-napra Isten erőforrásából élnek. Újra meg újra ezt megtalálják, megújulnak, megerősödnek. Egyre mélyebben gyökereznek bele Isten biztonságos alapjába.

Fogadjuk el saját mostani helyzetünkre Isten ígéretét, és tegyük teljes bizalommal egész valónkat Isten kezébe!